A világ teremtése

A világtojás mende-mondája a legtöbb nép hitvilágában felbukkan valamilyen formában.
A Fényistennek, a teremtőnek nő-elvű keletkezés-mítoszai közé sorolhatók azok, amikor tojásból, lótuszból születik meg. A lótusz a víz, a nőiesség szimbóluma, ugyanígy a tojás, az anyaméh jelképe. A tojás sárgájából (Nap) lesz azután a férfi, fehérjéből (Hold) pedig a női princípium.

Egy inka mítosz szerint az emberiséget három tojásból alkotta meg Pachacamac, a teremtő isten. Aranytojásból az inka családját és az uralkodó réteget, ezüsttojásból az asszonyaikat, az emberiség többi része pedig a réztojásból jött elő.

Az egyiptomiaknál több kozmogóniában is felbukkan az őstojás. A fáraó Horus megtestesítője a földi világban, az emberiség ura. Horus egy lótusz bimbójából született, és ezzel örök ifjúságot kapott. Ra, a Napisten egy tojásból született. A bennu az egyiptomi mitológia legendás madara, mely lángok között kel életre, és minden 500 évben egyszer fészket épít egy obeliszk tetején, ahol lerakja tojását. Mikor a tojás héja repedezni kezd, a bennut felemésztik a lángok, és a tojásból újjászületve száll fel. Hermopolis kozmogóniájában nyolc isten alkotja a teremtés előtti káosz első négy istenpárját, az ősmocsár teremtményeit. Az ősvízből kiemelkedő ősdombon általuk létesül az őstojás, és abból kel ki az ősmadár.

Az akkád mitológiában egészen elrejtve leljük fel az őstojást: Az istenek női méheket teremtenek, melyeket bunkósbottal feltörve "agyag" bújik elő, ez 9 nap után válik férfivá és nővé.

A finn teremtésmítosz, a Kalevala első éneke így mutatja be a világtojás széttörését:
"Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen."

A görög mondavilág egy kevéssé ismert momentuma az a részlet, amikor a Khaosz, a világ ősállapota uralkodott a Földön, melyre a Nüx, a sötétség borult. Egy légáramlat megternékenyítette a Khaoszt, az így keletkezett ezüsttojásból született meg Erósz, a szeretet. Erósz azonban elborzadva magányától visszabújt az ezüsttojásba, onnan hívta életre Uranoszt, az eget, és Gaiát, a földet. Az ikrek, Castor és Pollux szintén tojásból keltek ki. Az orphikus kultuszok tanítása szerint "Isten teremtett mindent... (és) az alaktalan tömeget tojássá formálta, amelyből minden dolog keletkezett."

A Távol-Kelet mítoszai közül többen is visszaköszönt a világtojás. Indiában a mindent átható lehelletet és a mindent magába rejtő vizet tartották együttesen mindennek a teremtőjének, a hiranja-garbha (arany-embrió, aranytojás) által. Ebből jelent meg azután Brahma, a Teremtő. Egy másik mítosz szerint Visnu, a világtengeren nyugvó istenség köldökéből egy lótuszvirág nőtt ki, és Brahma ezen át jelent meg, ez szintén nem más, mint a világtojás módosult változata, akárcsak az egyiptomi Hórusz esetében.

A japán mítoszok szerint kezdetben In és Jo, a férfi és a női princípium együtt feküdt a kaotikus tojásban, amely azután kettévált: így keletkezett az ég és a föld.

Kínában úgy tartották, hogy Pan-ku, a világteremtő eleinte a mindenség sötét, tojás alakú káoszában élt, mintegy csíraként. Tizennyolcezer év elteltével a tojás két részre oszlott: a tiszta és világos rész lett az ég, a nehéz és tisztátalan a föld. Ennek a mindenségben jelenlévő ősi kettősségnek a megörökítése a Jin-Yang szimbóluma. A Yang jelentése: fény, nappal, meleg, déli irány, erő, kisugárzás, férfiasság, aktivitás, élet, ég; a Jin jelentése pedig: sötétség, éjszaka, hideg, északi irány, gyengeség, befogadás, nőiesség, passzivitás, halál, föld.

A magyar mitológiában is megtalálható a világtojás, olyannyira, hogy a mai napig fennmaradt a tojás tisztelete a népi hiedelemben. A húsvét nem más, mint a termékenység és az élet kezdetének megünneplése tojásfestéssel, tojás ajándékozással.


2. Adam Kadmon, a makrokozmikus ember

Az ember alakú ős-kozmosz vagy kozmikus ős-ember motívuma nagyon sok teremtésmítoszban megtalálható, az eddigiekben említett motívumok (Világfa, őstojás) közül talán ez a leggyakoribb. A kozmogónikus mítoszok elmesélik, hogy a makrokozmikus ember mely részeiből jöttek létre az egyes kozmikus dolgok, a bolygók, geológiai formák, az élővilág és a természeti jelenségek. Ezekben a mítoszokban közös az is, hogy elmondják, hogyan ment végbe a világ teremtése, hogyan áldozták fel az istenek a primordiális embert, miként darabolták fel a testét és szórták szét testrészeit a világmindenségben.

A teremtés tehát egy gigantikus ember megszületésével kezdődött. Ez a makrokozmikus ember, az ezoterikus elnevezéssel illetve Adam Kadmon eltöltötte az egész univerzumot, rajta kívül semmi sem létezett. Minden ebből az osi létezoből ered: a csillagok, a tengerek és hegyek, a növények és állatok, valamint az emberiség is. A földi ember nem más, mint ennek az univerzumban szétszóródott makrokozmikus embernek a mikrokozmikus hasonmása. Ezt az üzenetet hordozza magában Hermész Triszmegisztosz tanítása is, a Tabula Smaragdina, vagyis a Smaragdtábla, mely a hermetikusok körében az analógiák tana néven ismert szöveget tartalmazza: "Ami fent van, megegyező azzal, ami lent van, és ami lent van, megegyezik azzal, ami fent van, így jön létre az egység csodája."
A legtöbb kozmikus ős-embert hermafroditának ábrázolják a mítoszok és a metafizikai tanítások. Így például kétneműnek írják le a kabbalista szövegek a kozmikus Ádámot, Adam Kadmont, az archetipikus embert. Adam Kadmon metaforikusan "Isten testét" is jelenti. Az androgün, azaz a kétnemű ember az alkimista szimbolikában a bölcsek kövének jelképe, mely a két egymást kereső ellenpólus eredeti egységét, az élet lényegét és a tulajdonképpeni teremtést jelenti.
Az alsó és felső világ megfeleltetéseit legjobban az az ábra szemléltetheti, mely megmutatja, hogy az ember testrészei mely állatövi jegyekkel állnak kapcsolatban. Ahogyan a makrokozmosz rendelkezik a tizenkét jeggyel, ugyanúgy az ember is: a fejétől, mely a Kosnak van rendelve, egészen a lábáig, mely a Halaknak felel meg.

A germán mitológia szerint a világ egy Ymir nevű óriás testébpl készült. ő "az első lélegző lény", aki a sötét, jeges, északi birodalom és a lángoló, tüzes, déli birodalom határán született a tűz és a jég egyesüléséből. Az istenek feldarabolták Ymirt, és testrészeiből megalkották a világot. Az Edda így írja le a történetet:
"Formálták a földet:
Ymir húsából
hegyeket csontjából;
Dérhideg óriás
koponyája komor ég lett,
vérverítéke a tenger."

Az azték világteremtő egy Tloque Nahauque nevu isten, aki egymaga férfi és nő.

Az egyiptomi kozmogóniákból elsőként Osiris története juthat eszünkbe, akit gonosz testvére feldarabolt, és testrészeit szétszórta a Föld különböző pontjain. A memphisi kozmogóniában azonban egy másik mítosz élt Ptah isten teremtésérol. "Történt, hogy a szív és a nyelv hatalmat nyert az összes tag fölött, tanítván, hogy ő (Ptah) benne van minden mellben és minden szájban ..." Az istenek azonban Ptah szájában voltak, mely "kijelentette minden dolog nevét", és nem egyebek, mint Ptah különböző alakjai, manifesztációi. "Ekképpen alakíttattak ki az istenek, Atum és az ő Isteni Kilencessége, akkor minden isteni szó létrejött azáltal, amit a szív gondolt és a nyelv parancsolt..." "Minden dolog tőle jött létre, akár élelem, vagy táplálék, vagy az istenek eledele, vagy bármifajta jó dolog. Ennélfogva találtatott és észleltetett, hogy Ptah ereje nagyobb, mint az összes isteni, és ezért Ptah megelégült, miután megcsinált minden dolgot és minden isteni szót." Ptah az Univerzum Elméje, az egy isten, az önmagában létező. Minden isten és ember az ő elméjének kivetülése. Horus az ő szive, és Thot a nyelve.

A kínai mitológiában a világegyetem ősatyját Pan Ku-nak hívják. Pan Ku, ahogyan az előző részben már szó esett róla, egy tojásból született, 18 ezer évig növekedett, míg végül 90 ezer li (kb. 45 ezer km) magas nem lett. Miután meghalt, testéből keletkezett a világ. Lélegzetéből lett a szél és a felhők, hangjából a mennydörgés, szemeiből a Nap és a Hold, húsából a föld, csontjaiból a sziklák, négy végtagjából a négy égtáj, véréből a folyók, ereibol az utak, verejtékéből az eső és a harmat, hajából és szakállából a csillagképek.

A védikus hagyomány ugyancsak egy mérhetetlenül magas, ember formájú lényből eredezteti a világegyetemet. A neve Parusa, akit feláldoztak az istenek. Testéből lett az égbolt, köldökéből a levegő és lábaiból a föld. Az élőlények összessége csak egy negyede Parusának, míg nagyobb része keletkezéssé és elmúlássá lényegült át.


3. Az ősvíz és az őstűz

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az ősvíz, illetve az őstűz, mint a dualisztikus világkép alapja, milyen szerephez jut az egyes kozmogóniákban.
A teremtés-regék általában matriarchális rendszeruek, de a teremtő Fény és Nap mítoszaiban határozottan a férfias jelleg uralkodik. Több ezer év alatt rendkívül sok változatuk alakult ki. Az egyes helyi kultuszok ezek legtöbbjét mély buzgalommal tartották fenn. Az eredetmondákban igen sok a közös vonás, nemcsak egymással, hanem a későbbi, más népek mondáival is. Kezdetben a dolgok a sötét és mély vízben voltak, forma és alak nélkül, megnyilvánulatlanul. Azután az élet szikrájának felvillanásával, a tulajdonképpeni Teremtéssel levegő és anyag keletkezett, így elvált egymástól a föld és az ég ("teremté vala Isten az eget és a földet").
A tűz a teremtő férfierő, az aktivitás, az akarat kifejeződése, míg a víz a nőiesség, a befogadás, a passzivitás szimbóluma.

A legismertebb teremtéstörténet a Bibliában található. A teremtés eszköze az Ige, vagyis a világ a szó által jött létre. A szó az akarat, a tűz erő fizikai megtestesülése: "Legyen világosság: és lőn világosság". De ez a világkép sem egypólusú. Egyes Biblia-fordításokban az eredeti szöveget találjuk: "A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Istennek szent lelke lebegett a vizeknek felette." A szent lélek, azaz a teremtő szellem a férfias princípiumot jelenti, míg a vizek jelentése a nőies princípium. Ily módon még a keresztény teremtésmondában is megjelenik a dualitás szerepe.

A majáknál a Popol Vuh nevű elbeszélésfüzérben található teremtésmítosz szerint kezdetben mindenütt víz volt. A teremtő istenek földet kiáltottak, így jelent meg a föld. Hasonlatosan tehát a Bibliához, itt is az Ige, a szó lett az akarat (a tűz) megjelenési formája.

Az egyiptomiak hite szerint kezdetben volt az ősvíz, Nun, és ebből kelt fel diadalmasan a Nap, és indult el égi pályáján. Eszerint az értelmezés szerint a világ minden reggel újra teremtődik, mikor a Nap felkel. Egy másik felfogás szerint a kaotikus ősállapotot a Végtelenség, a Sötétség, az Elrejtettség, illetve az ősóceán képezte. Az osvízbol kiemelkedo ősdombon általuk létesül az őstojás.

A sumér mitológiában a világmindenség a világóceán közepén állt. Ebből vált ki az eget és a földet magába foglaló anyag. Az akkád teremtésmítoszokban Bél-Marduk, a legfobb isten alkotta meg a világot az általa legyozött Tiamatnak, az ősvíznek, a nőnemű őskáosznak a testébol.

A germán mondák szerint a világszellem teremtette meg északon a jég, délen pedig a tűz országát. Ezek találkozási pontjánál született meg Ymir óriás, akiből később a világ keletkezett. Itt is világosan látható a két őselem-pár szerepe.

A Védák ebből a tekintetből is letisztult, ezoterikusabb értelmű képpel szolgálnak. A mindent átható leheletet (tűz, szellem) és a mindent magába rejtő vizet tartja együttesen mindennek a teremtőinek.

Japánban eleve női és férfi princípiumként emlegették az ősvizet és őstüzet: Jo és In volt a nevük, melyek már a kezdetben együtt voltak a kaotikus tojásban, mely később kettévált.

Kínában több mítosz is szól arról, ahogyan Csu-Zsung, a tűzisten legyőzte Kung-Kung vízistent, aki szégyenében nekiment az égboltot tartó hegynek, és emiatt hatalmas katasztrófa érte a Földet. Ez egy kissé más, mint az eddigiek, lévén, hogy ez már a teremtés utáni állapotot tükrözi, azonban mindenképp jól mutatja a dualisztikus világkép kifejlődését.

Végül egy maori mítoszt szeretnék megosztani az olvasókkal, amelyben világosan végigkísérhetőek az eddig említett motívumok.

"Ta'aroa volt minden isten őse; ő teremtett mindent.
Időtlen idők óta létezett a nagy Ta'aroa,
Tahi-Tumu, a Kezdet. Ta'aroa magából alakult ki,
ő a szülője önmagának, nincsen sem apja, sem anyja.
Ta'aroa burkában ült a sötétben öröktől fogva.
Ez a burok, mint tojás forgott a végtelen térben,
nem volt még ég, föld, hold, nap
és nem voltak csillagok sem.
Sötét, tömény vastagon sötét volt minden.
(Ta'aroa ezután feltörte burkát: ebbol lett az ég, majd kiúszott a sötétségbe, és megteremtette a világot.)
Csak sötétség, csak víz volt mindenütt.
Io mondta elsőnek e szavakat:
"Éj, nappalt rejtő Éj."
S íme! Hajnal hasadt.
Ezután ugyanígy ezt mondta:
"Nappal, éjt rejtő Nappal."
S a nagy sötétség visszatért.
(Ekkor azt mondta Io, váljon szét a kettő, és az egyik legyen fönt, a másik alant.)
Mikor a fény kigyúlt és ragyogott minden,
Csak most látta meg Io a környező vizeket.
Ekkor mondta a negyedik szót:
"Te Wai-ki-Tai-tama, oszd meg a vizeket,
hogy kitáruljon az Ég.
Az Ég megszületett."
S íme! Papa-taunuku, a Föld ott feküdt lenn."


4. Napfivér, Holdnővér

A Nap és a Hold teremtése az egyes kozmogóniákban az őstűzből és ősvízből, mint a dualitás megnyilvánulásaiból vezethető le.
A Nap képviseli a teremtő férfi erőt, a Hold pedig a befogadó női erőt. A Nap az élet és a fény szimbóluma, melyet egyetemesen a jóság, a spirituális megvilágosodás és újjászületés istenségei személyesítenek meg. A Holdat hagyományosan a mágiával, a termékenységgel, a természet titkos erőivel kapcsolják össze.
A Nap és a Hold általában a makrokozmikus ember valamely testrészéből, leggyakrabban a szemeiből teremtődött.

Egyiptomban például azt tartották, hogy Horusnak, Osiris és Isis fiának a Nap és a Hold helyettesítette a szemeit. Jobb szeme a hímnemű Nap, bal szeme a nőnemű Hold, a világ dualisztikus felosztása szerint. A szem szimbolikus erejű, az ősfény hatalmát mutatja. Horus szemei körül minden láng volt, s a láng a szemeiből áradt.
Általában véve Osiris volt a Nap, az apa, az aktív, teremtő Isten, Isis pedig a Hold, az anya, a passzív, befogadó istennő.
A kínaiak hasonlóképp képzelték el a Nap és a Hold teremtését. Az első ember, Pan-Ku halála után a bal szeme Nappá, jobb szeme Holddá változott.

A zoroasztrianizmus Ahuramazda, a görögök Zeusz, a muszlimok Allah, a védikus tanítások pedig Varuna szemének tartották a Napot.

Sok mítoszban a Teremtő isten műve a Nap, a Hold és a csillagok. Az inkáknál Viracocha, a főisten teremtette meg az égitesteket és a szivárványt. A maják felfogásában egy isteni testvérpár, Hun Hunahpu és Vukub Hunahpu került az égre Napként és Holdként. A Nap a zene és a költészet patrónusa, híres vadász. A Hold a szövés és gyermekszülés istennője. Együtt éltek, de a Hold csalfa volt, és ezért a Nap kinyomta a szemét. Azóta gyengébb a fénye, mint a Napé.

A muiszkák viszont - akik szintén a prekolumbián magaskultúrák közé sorolandók - az emberek művének tartják a Nap és a Hold égre kerülését. Amikor a világ megteremtődött, csak két ember élt, két uralkodó. ők először embert teremtettek: sárga agyagból férfit és növényekből nőt. Amikor ezzel végeztek, az egyik uralkodó megparancsolta a másiknak, hogy menjen fel az égbe és napként világítson. Amikor kiderült, hogy a nap fénye nem elegendő, ő is felment, hogy holdként világítsa az éjszakát.


5. Ég és Föld szerelme

Az ég és a föld kettéválasztása több teremtésmítoszban is központi szerepet játszik. Általában ellentétes neműeknek ábrázolják őket, akik szerelmesen simulnak egymás karjaiba, amíg a Teremtéskor szét nem választódnak. A Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik: "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet."

Az ókori Egyiptomban Geb a föld ura, felesége Nut az ég istennője. Nut-ot gyakran megnyújtott testtel ábrázolták, amint ívet alkot az égen, csak ujjhegyével és lábujjaival érintve a földet. Így képviselte az égboltot (firmamentum szerepkör). Kettejüket minden nap elválasztja egymástól Su, a levegő, de Nut minden éjszaka leszáll Gebhez, és egyesül vele, hogy termékenyítő kapcsolatuk fennmaradjon.

Nuthoz így szólnak a himnuszok: "Te Nagy, ki Égbolttá lettél... hatalmas voltál, és minden helyet megtöltöttél szépségeddel. Az egész Föld tealattad fekszik, meghódítottad őt. Karjaidba öleled a Földet és minden dolgot... Te magadhoz vettél minden istent, világosítóként helyezted el őket, hogy mint a csillagok, el ne hagyhassanak téged."

A sumer világkép a mindenséget három részre tagolta, An, Enlil és Enki isten szférájára. An (Ég, Csillag) a távoli istenség volt, a mitológiában nem játszott szerepet. Enlil (a Levegő Ura) a sumer pantheon egyik legjelentősebb alakja, Enki (a Föld Ura) pedig a termékenységet testesítette meg. Ant és Enkit Enlil választja szét örökre egymástól.

Görög eredetű az a monda, amely Erósz, a vonzalom, a szeretet gyermekeiről szól. Egy ezüsttojásban hívta életre Uranoszt, az eget, és Gaiát, a Földet. Kettőjük közös gyermekei a titánok és titaniszok. Közülük Kronosz állt bosszút apján a titánok segítségével, idősebb testvérei a hekaton-kheirek (százkezű óriások) és a küklopszok (egyszemű óriások) elpusztítása miatt. Uranosz kiömlő véréből születtek a lelkiismeret-furdalás és a bosszúállás istennői, az Erünnoszok. Gaiáról azt tartja a mítosz, hogy megirigyelte unokája, Zeusz és az Olümposz lakóinak hatalmát és boldogságát, ezért bosszút forralt. Új óriás-nemzedéket hozott a világra, a kígyólábú gigászokat, akik világrajövetelük pillanatában megkezdték harcukat az olümposzi istenek ellen. Végül Heraklész segítségével győztek az istenek, Zeusz pedig villámaival lesújtotta Tüphont, Gaia fiát, és az Alvilágba száműzte.

Végül egy maori mítoszt mutatok be, amely az ég és a föld kettéválasztásáról szól. A mítosz szerint az istenek teremtése az egymással szorosan ölelkező Rangi, az égatya, és Papa, a földanya közötti szűk, sötét térségben ment végbe. Amikor kényelmetlen helyzetük lassan tűrhetetlenné vált, összegyűltek az istenek, és arra az elhatározásra jutottak, hogy szétválasztják apjukat és anyjukat, s így teremtenek maguknak teret, fényt és levegőt. Az istenek sorra megpróbálták felemelni Rangi testét, ez végül Tanénak sikerült, a fény és a férfierő istenének. Haragos szelek süvítettek végig az ég és a föld között megnyílt térségen. Az istenek ezután elkészítették az ég támaszait, amelyeknek örökké tartaniuk kell a föléjük boruló égbolt terhét. "Az ég és a föld régi szerelme azonban megmaradt, és éjszakánként az ég még ma is sóhajtozva és harmatkönnyeket ejtve gyászolja szeretőjét, akinek ölelő karjaiból kiszakították."


6. Az emberiség teremtése

Az emberiség születésével sokat foglalkoznak a különböző kozmogóniák. Mivel az ember a matériához, az anyaghoz tartozó, fizikai megtestesüléssel rendelkező lény, ezért a legtöbb vallás úgy tartja, hogy földből (agyagból, sárból, valamilyen növényből stb.) teremtették az embert.

A prekolumbián magaskultúrák kozmogóniájában igen részletes elképzeléseket találunk az emberek teremtéséről.
Egy inka mítosz szerint Pachacamac, a teremtő műve az emberiség. Először csak egy asszonyt és egy férfit alkotott, de a férfi hamarosan meghalt, és az asszony a Nappal vigasztalódott. Négy nap múlva a Naptól fia született, akit a felbőszült Pachacamac megölt. A fiúcska fogaiból lett a kukorica, csontjaiból a manióka és egyéb testrészeiből a föld többi gyümölcse. Az anya vigasztalására a Nap a fiú köldökzsinórjából másik gyermeket formált, Huichamát, a Hatalmast. A fiú felnőtt, fellázadt a teremtő ellen, és harcuk miatt a föld újra elnéptelenedett. Az új emberiséget a teremtő három tojásból alkotta meg.

A muiszkák szerint amikor a világ megteremtődött, csak két ember élt, két uralkodó. Legelőször embert teremtettek: sárga agyagból férfit és növényekből nőt, innen származik az emberiség.

A maja teremtő istenek először beszélő agyagfigurát alkottak, de nem voltak elégedettek vele, mert a figura sem elég intelligens, sem elég erős nem volt, ráadásul könnyen szétmállott a vízben, ezért elpusztították. Ezután fából faragtak élőlényeket, ezek beszéltek, ettek, szaporodtak, de arcuk kifejezéstelen volt, és egészében véve száraz, vértelen, sárga figurák voltak és nem hálálkodtak alkotóiknak, így az ő sorsuk is a pusztulás lett. Néhányan megmenekültek közülük, belőlük lettek a majmok. Végül sárga és fehér kukoricából gyúrtak embert az istenek A négy első ember abban a kiváltságban részesült, hogy láthatta a föld legfelső részét. Utána ködöt bocsátottak a szemükre az istenek, hogy az emberek ne legyenek egyenlők velük. Az embereknek feleségeket is kreáltak, tőlük származtak azután a maja népek ősei. Az aztékok később szintén átvették azt az elméletet, hogy az ember kukoricából lett teremtve.

A sumer mítoszok másképp mesélik a történetet: az ember, miként a fű, egyszer csak kidugta a fejét a földből. Az akkád Atrahaszísz-eposzban azért teremtik meg az istenek az embereket, hogy legyen, aki elvégzi helyettük a nehéz munkát. Először megölnek egy istent, vérét agyaggal gyúrják össze, és megköpdösik, ez az első ember azonban meddőre sikerült, így újabb próba következett. Most már férfit és nőt teremtettek, pontosabban női méheket, melyeket "bunkó" tör fel. A méhekből kilökött, megszült anyag kilenc nap után emberré: férfivá és nővé vált.

A héber történetet jól ismerjük a Bibliából: Jahve agyagból gyúrta a még nem termő és esőtől sem öntözött föld művelésére az embert, akit Ádámnak nevez el, és akit négy folyó öntözte paradicsomba, az Éden kertjébe helyez. Ott oldalbordából feleséget is formál neki: Évát. Éva a kígyó csábítására szakít a tudás fáján termő almából, és Ádámmal együtt megkóstolja. Isten elkergeti őket a kertből, hogy munkával keressék meg kenyerüket, fájdalommal szüljenek utódot és a porba térjenek vissza, ahonnan vétettek.

A germán mitológiában fából alkották meg az embereket: a férfiakat kőris-, a nőket égerfából. Az első férfi neve Aszkr, az első nőé pedig Embla.

A görög elképzelés szerint az összes halandót, embert és állatot a föld belsejében formálták ki földből és tűzből, mint valami isteni fazekasok. Arról is szól a mítosz, hogy az aranykorban az emberiség még gondtalanul, boldogan élt, nem ismerte a munkát és a szenvedést.

Kínában is hasonlóképp földből formálták az istenek az embereket. Egy istennő, az emberfejű, kígyótestű Nü-kua agyagból gyártott emberfigurákat, amelyek megelevenedtek. Mivel lassan ment a munka, kötelet mártott a sárba, suhintott vele, és a sárcseppekből is emberek keletkeztek. Az agyagfigurák gazdag és bölcs, a sárcseppek szegény és egyszerű emberek lettek. A kínaiak ezért ősanyjukként is tisztelték Nü-kuát.