V mp rok (apokrif iratokban, legend á í ákban és napjainkban)

Most egy ugrás következik, menjünk a középkorba. Nagyon kevés információval rendelkezünk
azokról az emberekrõl, akik vámpírság vádjával kerültek az inkvizíció elé, mivel a középkorban
az emberi testrész halál utáni nem elföldelése azt a vádat vonta maga után, hogy a család a
sátánnal cimborál, amit halálbüntetéssel súlytottak. Ilyen esetekben nem tudni, hogy mi is volt
a dolog hátterében (ezeket az ítéleteket sosem részletezték).
Magyar vonatkozásban mégis van egy híresebb eset: Hunyadi Mátyás
uralkodása alatt ítéltek el Magyarországon egy hóhért. Itt kivételesen
annyi bõvebb információ áll rendelkezésünkre, hogy: a vérét vette a
holttesteknek. Mivel akkoriban a hóhérok rendelkeztek a legtöbb
tudással az emberi testrõl, nem volt ritka, hogy egyes nemesek udvari
orvosként olyan embereket alkalmaztak, akiknek a régebbi
foglalkozásuk a hóhérság volt. Bár a bakót kiközösítette a társadalom,
maga a foglalkozás nagyon jól fizetõ volt, arról nem is beszélve, hogy a
névtelen elítéltek, akiknek nem volt rokonuk, azokat a hóhér földelte
el, vagyis a kivégzés után teljesen rá volt bízva a holttest. Így nyílhatott
módjuk a boncolásra, az emberi test (alapfokú) tanulmányozására.
Azonban meglehetõsen furcsa, hogy a Vatikán által összeállított
"noctis-tekercsekben" (noctis jelentése: éjszaka, éjjel...de a sötétségre szokták használni, amikor
semmi fény sincs) a vámpírság, mint a vérivás meglehetõsen elõkelõ helyet foglal el, vagyis a
második helyen áll a sátánnal való szövetkezés után. A noctis-tekercsekrõl csak annyit kell
tudni, hogy (teljes neve ezeknek az iratoknak amúgy: nocentis noctis - jelentése kb. "gonosz
sötétség", de a nocentis a latin nyelvben a totális romlottságot jelenti) a Vatikán itt rangsorolta
az inkvizíció által büntetendõ cselkedeteket. Olyan örökbecsû vádak voltak itt, mint: a már
említett vámpírság, sátánnal való cimborálás-szövetkezés, boszorkányság, emberi test
felboncolása, kannibalizmus, istentagadás, stb. Mondjuk lényegileg semmi különbség sem volt
ezek között, ugyanis mindegyikért halálbüntetés (elõtte kínzás) járt. A sorrend nem ex-catedra
volt, vagyis késõbb megváltoztathatták volna (nem tették, csak az "alsóházban, a csekélyebb
bûnökben volt változás), de mindenképpen lényeges kérdés, hogy hogyan foglalhatott el egy
olyan bûn ilyen elõkelõ pozíciót, annak ellenére, hogy szinte nem is folytattak le vádakat ezen a
téren (papíron...) Ugyancsak figyelemre méltó tény, hogy a noctiluca pápai konglomerátumnak
(noctiluca azt jelenti, hogy fény, de csak éjszakai fényt jelenthet, mint csillagfény, holdfény,
átvitt értelemben pedig "díszes éjjeli lámpás"-t jelenthet) a mûködési "szabályzatában" benne
volt, hogy a vámpírsággal vádolt személyek lelkét tilos megmenteni, kárhozatra kell õket ítélni.
Esetleg késõbb karcinthatok pár sort errõl a küldöttségrõl (pápai konglomerátum olyan
küldöttséget, bizottságot jelent, amelynek a mûködésére személyesen a pápa adott utasítást,
parancsot is csak a vatikáni metropolita adhat ki), mivel elég izgalmas a ténykedésük. Róluk
annyi elég, hogy olyan nagy tudású egyházi személyiségek alkották, akik a feladatuk
megfogalmazása szerint a "gonosz által megszállt lelkek megmentését" végezték. Többnyire
ördögûzéssel foglalkoztak, de egyes egyházi iratok említenek alkalmakat, amikor magát a Sátánt
ûzték ki egyes személyekbõl. Ilyen esetek után a küldöttségbõl többen meghaltak, és csak
néhány olyan személy volt, aki a Vatikánba úgy tért vissza, hogy sértetlen maradt, az az fizikai
sérülést nem szerzett. Feladatuk fontos részének tartották, hogy életben tartsák a megszálltmegrontott
személyt, ilyetén módon mementóként meghagyják a Sátánnak, hogy nem veszi át a
befolyást az emberiség felett.
A középkori legendákban a vámpírok fõként vonzó férfiakként-nõkként jelennek meg,
csáberejüknek csak kevesek tudnak ellenállni. Ugyancsak ismert, hogy szûz lányok vérét
kedvelik igazán. Erre az egyik magyarázat kézenfekvõ lehet, melyet a középkori szexuális
kultúrában kell keresni. Mindenki számára ismert az elsõ éjszaka joga, melyet a helyi földesúr
gyakorolt.
Történetírók lejegyezték, hogy egyes, az aktus elõtt szûz lányok véresre
harapdálva tértek vissza házukba. Illetve XIV. Lajos (aki szifiliszes volt,
melyet egy 12 éves lánytól kapott meg, bár nem ez okozta a halálát) a
fiatal, 10-14 éves korú lányokat kedvelte, és ezek a kislányok minden
ilyen alkalom után véres nyakkal jöttek ki a szobából.
Akkor most ugorjunk egy jeles (?) közékori személyiséghez, Vlad
Tepeshez. Õ volt az ihletõje a Dracula-legendának. Akkor most
ugorjunk egy jeles (?) közékori személyiséghez, Vlad Tepeshez. Õ volt
az ihletõje a Dracula-legendának, nevének eredete a dracós latin szóból
származik, a nemet jelzõ ragot levágva, és az -ulát hozzáillesztve egy
mozaikszót kapunk, jelentése annyit tesz, mint a "Sárkány-fia", bár apja
sárkányfinak nevezte.
(Megj.: A dracula szó eredetének másik, valószínûbb verziója:
Történelmi tény, hogy havasalföldi uralkodása alatt Vlad Tepes-t "dracul"-ként emlegették
hírhedt kegyetlensége miatt. A "dracul" szó azt jelenti románul, hogy "az ördög". (Az "-ul"
toldalék hímnemû határozott névelõ a román nyelvben, a "drac" szó maga pedig ördögöt jelent.)
- Scampy)
Amúgy egy erdélyi nemes gyermeke volt, szadizmusáról legendák keringtek. Ugyan vért nem
nagyon ivott (akkor is inkább állatét), de szeretett jobbágyokat karóba húzni, és kellemes
estebédet elkölteni a haláltusát vívó emberek alatt. Csúfos véget ért, mivel Hunyadi Jánost rövid
ideig fogolyként tartotta (1-2 hónap), amikor elõbbi személy tárgyalni akart vele. Ugyan apja
azért is nevezte el Sárkányfinak, mert az lebegett a szeme elõtt, hogy Erdély után egyesítit
Magyarország keleti tartományait (Moldva, Havasalföld), de ezt a karriert derékba törte Mátyás,
aki úgy hálálta meg apjának a fogva tartását, hogy Tepest elfogatta, és haláláig a Visegrádi
várbörtönben tartotta.
Fontos még megjegyezni, hogy a vámpírság NEM azt jelenti, hogy hegyes szemfogakkal
szipkázzuk valakinek a vérét. Ezeket a szemfogakat Bram Stoker élénk, Viktoriánus kori
fantáziájának köszönhetjük.

Vámpírok - II. rész

Az előző részben megismerkedtünk a vámpírokkal és eredetük történetével. Az
elkövetkezendőekben fajtáikkal, születésükkel és életmódjukkal foglalkozunk.
A vámpírok közül legismertebbek a "fizikai" vámpírok. Velük találkozhatunk a régi
beszámolókban, a klasszikus horrormesék lapjain, valamint a filmvásznon. De kik is ők
valójában? Ez a fajta vámpír olyan személy, aki mások vérével táplálkozik, ebből szerez
életenergiát, valamint földöntúli képességekkel rendelkezik (pl. repülés, alakváltoztatás,
halhatatlanság, stb.) Mindezen fantasztikus képességek ellenére ne irigyeljük őket. A vámpírlét,
mint ahogy az alábbiakból kiderül, nemcsak áldás, hanem átok is. Alapvetően az éjszaka
teremtményei. Nem bírják a napfényt, mely elégeti őket, de legalábbis jelentősen legyengülnek
tőle. Eredendően ugyan nem gonoszak, gonoszságuk emberi szemmel nézve sajátos táplálkozási
módjukból fakad, de ezt is képesek bizonyos mértékig kordában tartani. Áldozataikat nem ölik
pl. meg, csak "esznek" belőlük. Állandó küzdelmet vív bennük az ember és a bestia (a vér utáni
éhségnek magát teljesen megadó, dühöngő, őrült, állatias ösztönlény).
Ha a küzdelemben sikerül megőrizniük emberi mivoltukat,
egyensúlyba kerül bennük a két harcoló fél. Meglelve a
harmóniát elérhetik a vámpírlét csúcsát, ahol már nem hajtja
őket az éhség és szinte istenekké válhatnak. A másik lehetőség
(és ez fordul elő sűrűbben), hogy elhatalmasodik bennük a
vadállat, és dühöngő őrültekké válnak, ami igen gyorsan a
pusztulásukhoz vezet.
A legújabb információk szerint a fizikai vámpirizmus oka a
génekben keresendő. Az elmélet lényege, hogy a vámpírok
genetikai rendszere különbözik az emberi génrendszertől,
mégpedig olyan módon, hogy földöntúli hatalommal ruházza fel
őket, viszont életükhöz állandóan friss vérre van szükségük.
Ebbe az elméletbe illeszkedik az az elképzelés is, miszerint a
vámpirizmus a fehérvérűség egyik fajtája, mivel ez a betegség is
genetikai eredetű, és a betegnek rendszeresen friss, egészséges
emberi vér utánpótlására van szüksége.
Ne feledjük azonban Hermész Triszmegisztosz törvényét, az analógiák tanát, miszerint: "Amint
fent, úgy lent, és amint lent, úgy fent", vagyis az alsóbb és felsőbb síkok hatással vannak
egymásra. Ez alapján megérthető, hogy az előző részben említett istentagadás hogyan vezethet
vámpirizmushoz. A felsőbb síkokon véghezvitt tettek hatást gyakorolnak az alsóbb, tehát a
fizikai síkra is. Vagyis az istentagadás megváltoztathatja fizikai síkon a génrendszert, így a
fentebb leírt elmélet alapján létrehozva a vámpírt.
A fizikai vámpírokat további csoportokra oszthatjuk születésük módja alapján. Vannak, akik
tisztán szellemi úton, vagyis valamilyen mágikus operáció által jönnek létre, mint a már említett
isteni erő ellen fordulók. Természetesen itt is hatalmas mágikus energiára és erőre van szükség.
Az így létrejött vámpír már képes saját maga fizikai úton "gyermeket", azaz új vámpírt
létrehozni.
Ezzel el is érkeztünk a második, vagyis a teremtett vámpírok csoportjához. A teremtés úgy
zajlik, hogy a vámpír kiszívja áldozata vérének nagy részét, majd a sajátjából a neki, és így

"fertőzi meg". A dominánsabb DNS-sel rendelkező vámpír vére átveszi az uralmat az emberi vér
felett. Az így teremtett gyermek és szülője között általában mágikus kötelék alakul ki, aki az idő
előrehaladtával gyengülhet, majd meg is szűnhet. Ám amíg a kötelék létezik, az idősebb vámpír
hatalommal bír a fiatalabb felett. Ez a teremtési folyamat lefolyhat olyan módon is, hogy egy
halandó, aki vámpírrá akar változni, foglyul ejt egy vámpírt, és erővel elveszi a vérét, hogy
önmaga vámpírrá válhasson.
Beszélhetünk még úgynevezett pszichikai vámpírokról. Ezek a vámpírok nem vérből élnek,
hanem más emberek energiáit szívják, általában tudattalanul. Közelükben lefáradunk,
elkedvetlenedünk, ők pedig egyre erősebbek és vidámabbak lesznek. Mihelyt azonban nem
jutnak elég energiához, azonnal elfolyik belőlük az összeszedett energia, amit képtelenek
megtartani. Ezek az embereken általban segíteni kell. Problémájuk lényege, hogy nem találják
helyüket a világban, képtelenek beilleszkedni egy adott pontba a rendszeren belül, ezért folyik
el az életenergiájuk. Létfenntartó erejük (ösztönük) ellenben annyira erős, hogy mindenáron
ragaszkodnak a túléléshez, akár mások energiáinak piócamód való elszívása árán is. Tudatosítani
kell bennük, amit tesznek, és utána át kell változtatniuk egész világképüket, hogy a
vampirizmus megszűnhessen.

Vámpírok - 1. rész

A mágikus irodalom gyakorta említ vámpírokat, a szerzők néhol mesebeli teremtményekként,
néhol valós, fizikai lényekként említik fajukat. Elsősorban gonosz, hátborzongató mivoltukat
hangsúlyozzák, az éjszaka teremtményeiként a holddal és a mágiával is kapcsolatba hozzák őket.
Napjainkban hatalmas divatja van a vámpírhitnek és
mitológiának, klubok, csoportok alakulnak, akik külsőségekben,
viselkedésben megpróbálják utánozni kedvenceiket. Pozitív,
isteni lényekként kezelik őket, ami szintén nem teljesen felel meg
az igazságnak. E két felfogás között kell keresnünk az igazságot a
vámpírok jellemvonásait illetően. Sokan ismerhetik Anne Rice
Vámpír Krónikáit és az első részből készült Interjú a vámpírral
című filmet. Ebben a vámpírok társadalma éppoly változatos,
mint az emberek világa. Mivel szinte mindannyiuknak vérrel kell
táplálkozniuk, saját moráljuk dönti el, bűnös vagy ártatlan
embereket ölnek-e meg, és kell-e ölniük egyáltalán. Néhányuk
csak "megkóstolja" áldozatát, de nem okoz neki maradandó
károsodást, ha nem akar.
Többféle legenda szól fajuk születéséről. Az egyik legősibb történet Káin testvérgyilkosságáig
vezet vissza. Káin, aki a Sátán gyermekeként látta meg a napvilágot, féltékenységtől hajtva vérét
vette öccsének, Ábelnek. Istentagadása és tette miatt szállt rá az átok, ami örök sötétségre és
állandó gyilkolásra kényszerítette. Ennek a legendának a születése elsősorban a keresztény
felfogásnak köszönheti létét.
A Vámpírkrónika máshogy vezeti le kialakulásukat. Mikor Osiris, az egyiptomi király
feleségével, Isisszel harcolni kényszerült egy démonnal, a gonosz teremtmény megfertőzte a
párt, akik ezáltal isteni hatalomhoz jutottak. Az első időkben a titkok őrzőiként néhány
papjukkal együtt tevékenykedtek. Az átok akkor szabadult el, mikor illetéktelenek is
hozzájutottak a sötétség ajándékához. Ettől fogva rengeteg vámpír garázdálkodott a világban, és
csak néhányan tartották fontosnak az ősi bölcsesség és tudás továbbvitelét.
Híres történet az ír Bram Stocker által papírra vetett Dracula gróf története is. A dracul szó a
latin draco-ból származik. Jelentése sárkány. A figura ihletője Vlad Tepes, a Havasalföld
elhíresült fejedelme volt, aki a XV. században élt. Büntetései, válogatott kínzásai messzi földön
híressé tették. Kegyetlenségei folytán a Karóbahúzó nevet is kiérdemelte. Mivel ő maga félt
legjobban az éjszaka teremtményeitől, hogy megakadályozza a halottak feltámadását, az ősi
babona szerint karóval ölte meg ellenségeit.
A Coppola által rendezett film az erdélyi fejedelem történetét kicsit emberibb megvilágításba
helyezi. Miután az istenfélő férfi elvesztette szeretett hitvesét, megtagadta és megátkozta Istent
és az élők világát, vért ivott, ezáltal saját fejére vonva az átkot. Halhatatlanul, évszázadokig
kereste az egyetlen számára értékeset, elvesztett szerelmét.
A természeti népek körében a vámpírok elsősorban állatok képében riogatják az embereket.
Általában nem önálló személyiségek, mint az európai és az amerikai vérszívók, hanem
démonokként jelennek meg. Dél-Amerikában él egy valójában ártalmatlan denevérfajta,
amelyik élő állatok és emberek vérével táplálkozik. Szarvasmarhákat támad meg elsősorban,
testükön apró sebet ejtve szívja ki vérüket. Nyálával véralvadást gátló és fájdalomcsillapító
anyagot juttat a sebbe, és csak csekély vérveszteséget okoz az áldozatnak. És ne feledjük a
szúnyogokat sem...

A pálca

A ceremoniális mágiában a levegő alapelemet képviseli. Leggyakrabban bodzából, kőrisből vagy
mogyoróágból készítik. A mágus kezének meghosszabbításaként az akarat irányítására szolgál.
Megegyezik a boszorkányok seprűjével, a sámánok létrájával (lovával) és általában véve a
Világfával. A bot a kiválasztottságot, a hatalmat és a beavatottságot jelképezi. Rokona az
uralkodói jogarnak. A bölcsek botja a tudást jelképezi. Az öreg ember képében jelentkező tanító
erre támaszkodik, mint világtörvényre.
Hermész botján, a szárnyas kaduceuson végigtekeredő két kígyó az erő
semlegességét és a fizikai világban megnyilvánuló dualitását jelképezi. A papi
botok és az ószövetségi pásztorbotok a római főaugurok botjaiból származtathatók,
mellyel az eget osztották szférákra. A kiválasztottak kezében gyakran a kizöldülő
bot jelezte az isteni adományt.
A mágiában a férfierő szimbóluma. Phallikus jelkép. A kőkorszakból számos
csontból, szarvból, agancsból készült bot, pálca, jogar maradt ránk, ezeket
valószínűleg a varázslók és törzsfők használták.
A legegyszerűbb varázspálca a következőképpen készül. Merkúr napján (szerdán) hajnalban
sarlóval vágjunk le egy megfelelő ágat, melynek hossza megegyezik a kinyújtott középső ujj
vége és a könyök közötti távolsággal. Csiszoljuk le és fúrjuk ki. Közepébe helyezzünk
mágnesezett vashuzalt, vagy rézdrótot. Zárjuk le a
végeit viasszal vagy rézkupakkal és fessük be kékre
vagy feketére. A megfelelő mágikus jeleket szintén
kékkel rajzoljuk rá. Tartsuk kék színű tokban
elzárva. Az atlantiszi kristálypálca mai változata egyik vagy mindkét végén természetesen
hasadt hegyikristállyal készül. Rézrúd végeibe erősítsük a kristályt és tekerjük be a pálcát bőrrel.
Általában gyógyításra a legalkalmasabb.
Az egyiptomi Ibisz pálca is elkészíthető. Válasszunk olyan ágat, mely olyan vastag, mint az az
ág, amiből kiindul. A főágat vágjuk le a fáról a kinyúló ág
csatlakozási pontjától 15-15 centiméterre. Ekkor a fiatalabb ág lesz
a pálca nyele, az idősebb pedig a teteje. Csiszoljuk le az egészet, a
tetejét faragjuk formára, majd fessük be a felső részt aranyra, a rúd
felső felét zöldre, az alsót feketére vagy sötétkékre. Ezt a két utóbbi
részt arany csíkkal választhatjuk el egymástól. Egyiptomban ezt a
hatalom kifejezőjeként és mágikus eszközként egyaránt használták
és Thot isten (bölcsesség, mágia, írás stb...) nevéhez kapcsolták.
Rúnákkal szintén ékesíthetünk pálcákat, a célnak megfelelően

A világtojás

Sok teremtésmítoszban találkozhatunk a tojás szimbólummal. Többek között a sintoizmusban, a
sumér, a görög, az egyiptomi, a hindu, a kínai és a finn mitológiákban.
A világtojás a kozmikus születés jelképe, feltöretlenül általában
androgün jellegű, de lehet női jelkép is, a megújulás, születés és a Föld
jeleként. A történetek szerint általában egy madár vagy kígyó alakú
istenségtől megtermékenyülve a női istenség, szintén állat alakban tojja
az őstojást, amiből a világ keletkezik. Esetenként az ősvízből a szárazra
felhozott tojásból kel ki az első ember, általában a Napisten, aki később
agyagból újabb tojásokat formál, vagy saját magát megtermékenyíti,
esetleg kettéosztja, megteremtve ezzel a többieket.
A Tojás Plinius leírásában egy olyan kis mágikus eszköz volt, melyet a
gall druidák anguinum-nak neveztek és állítólag kígyók nyálából
készítettek. Ezt az összegyúrt galacsint gyógyításra és a negatív energiák
pozitívvá alakítására használták.
A Fényistennek, a teremtőnek nő-elvű keletkezés-mítoszai közé sorolhatók azok, amikor
tojásból, lótuszból születik meg. A lótusz a víz, a nőiesség szimbóluma, ugyanígy a tojás, az
anyaméh jelképe. A tojás sárgájából (Nap) lesz azután a férfi, fehérjéből (Hold) pedig a női
princípium.
Egy inka mítosz szerint az emberiséget három tojásból alkotta meg Pachacamac, a teremtő isten.
Aranytojásból az inka családját és az uralkodó réteget, ezüsttojásból az asszonyaikat, az
emberiség többi része pedig a réztojásból jött elő.
Az egyiptomiaknál több kozmogóniában is felbukkan az őstojás. A fáraó Horus megtestesítője a
földi világban, az emberiség ura. Horus egy lótusz bimbójából született, és ezzel örök ifjúságot
kapott. Ra, a Napisten egy tojásból született. A bennu az egyiptomi mitológia legendás madara,
mely lángok között kel életre, és minden 500 évben egyszer fészket épít egy obeliszk tetején,
ahol lerakja tojását. Mikor a tojás héja repedezni kezd, a bennut felemésztik a lángok, és a
tojásból újjászületve száll fel. Hermopolis kozmogóniájában nyolc isten alkotja a teremtés előtti
káosz első négy istenpárját, az ősmocsár teremtményeit. Az ősvízből kiemelkedő ősdombon
általuk létesül az őstojás, és abból kel ki az ősmadár.
Az akkád mitológiában egészen elrejtve leljük fel az őstojást: Az istenek női méheket
teremtenek, melyeket bunkósbottal feltörve "agyag" bújik elő, ez 9 nap után válik férfivá és
nővé.
A finn teremtésmítosz, a Kalevala első éneke így mutatja be a világtojás széttörését:
"Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen."
A görög mondavilág egy kevéssé ismert momentuma az a részlet, amikor a Khaosz, a világ
ősállapota uralkodott a Földön, melyre a Nüx, a sötétség borult. Egy légáramlat
megtermékenyítette a Khaoszt, az így keletkezett ezüsttojásból született meg Erósz, a szeretet.
Erósz azonban elborzadva magányától visszabújt az ezüsttojásba, onnan hívta életre Uranoszt,
az eget, és Gaiát, a földet. Az ikrek, Castor és Pollux szintén tojásból keltek ki. Az orphikus
kultuszok tanítása szerint "Isten teremtett mindent... (és) az alaktalan tömeget tojássá formálta,
amelyből minden dolog keletkezett."
A Távol-Kelet mítoszai közül többen is visszaköszönt a világtojás. Indiában a mindent átható
leheletet és a mindent magába rejtő vizet tartották együttesen
mindennek a teremtőjének, a hiranja-garbha (arany-embrió,
aranytojás) által. Ebből jelent meg azután Brahma, a Teremtő. Egy
másik mítosz szerint Visnu, a világtengeren nyugvó istenség köldökéből
egy lótuszvirág nőtt ki, és Brahma ezen át jelent meg, ez szintén nem
más, mint a világtojás módosult változata, akárcsak az egyiptomi
Hórusz esetében.
A japán mítoszok szerint kezdetben In és Jo, a férfi és a női princípium
együtt feküdt a kaotikus tojásban, amely azután kettévált: így
keletkezett az ég és a föld.
Kínában úgy tartották, hogy Pan-ku, a világteremtő eleinte a mindenség sötét, tojás alakú
káoszában élt, mintegy csíraként. Tizennyolcezer év elteltével a tojás két részre oszlott: a tiszta
és világos rész lett az ég, a nehéz és tisztátalan a föld. Ennek a mindenségben jelenlévő ősi
kettősségnek a megörökítése a Jin-Yang szimbóluma. A Yang jelentése: fény, nappal, meleg, déli
irány, erő, kisugárzás, férfiasság, aktivitás, élet, ég; a Jin jelentése pedig: sötétség, éjszaka, hideg,
északi irány, gyengeség, befogadás, nőiesség, passzivitás, halál, föld. Pan-ku ezután
megteremtette a világot, melyhez egy sárkány, egy főnix, egy unikornis és egy teknősbéka
segédkezett.
A magyar mitológiában is megtalálható a világtojás, olyannyira, hogy a mai napig fennmaradt a
tojás tisztelete a népi hiedelemben. A húsvét nem más, mint a termékenység és az élet
kezdetének megünneplése tojásfestéssel, tojás ajándékozással.

A kehely

A kehely a női princípium jelképe. Az intuíció, a megérzések, a befogadás
szimbóluma. Ezüstből, rézből, kristályból, üvegből és fából készítve egyaránt
alkalmas a mágus vagy a boszorkány rítusai számára. A szertartások
elengedhetetlen eszközeként az áldozatra szánt vért, bort vagy egyéb
folyadékot tartalmazza.
A kelta mitológia híres üstje a Daghda isten által birtokolt csodás edény,
melyből soha nem fogy ki az étel. A határtalan fantázia, a bőség, a
kimeríthetetlen gazdagság és az anyaméh szimbóluma. Az ősi népek áldozati
üstjei és a keresztény keresztelőmedence a megtisztulást és a beavatást
egyaránt jelképezte.
A történetek szerint Jézus földi életének csomópontjait két fontos kehely jelezte. Az első Mária
teste, melyben a szentlélek mnegmerítkezve megtermékenyítette Jézus anyját, a másik, amit
Jézus használt az utolsó vacsorán. A későbbi Arthur -mondákban ez a Grál, a szent kehely, ami a
keresztény vallásban, mint a Krisztus vérét felfogó edény szerepelt. A legenda úgy tartja,
Arimatheai József Britanniába vitte, ahol az ereklyének nyoma veszett. A Grál -lovagok a
legfőbb feladatnak az erényeiket és spirituális fejlettségüket szimbolizáló kehely megtalálását
tartották.
Az üstök, edények, kelyhek a régiek számára a halált és a születést (újjászületést) egyaránt
jelképezték. Ez a szimbólum sokszor hajóként is megjelent az ábrázolásokon. Héliosz napisten
bárkája egy aranycsésze volt. Ennek segítségével kelt át az éjszaka (vagy alvilág) tengerén
nyugatról keletre.
A görög és a kelta mitológia üstjei a harcosok, istenek újjászületését segítették elő. A papok vagy
papnők beletették és megfőzték a halottak testét, hogy azok új életre kelve szálljanak elő belőle.
A híres Gundstrup üst, vagyis egy Dániában talált kelta kori lelet egyik domborműve is ezt a
folyamatot ábrázolja.
Az égen a Szűz csillagkép a megfelelője és a Szűz által felborított kehelyből előmászó vizikígyó.
A női ősvíz és a phallikus szimbólumként értelmezhető, de a víz gyermekeként megjelenő állat
otthona. A Vízöntő csillagkép ábrázolásain felbukkanó két korsó az élet és a halál vizét
tartalmazza.

Mágia a zenében

Prológus
"Réges-régen egy vad világ gyermeke, belefáradva az
örökös küzdelembe, fejét egy kopár szikla hátának
vetve, lehunyt szemmel hallgatta a természet énekét.
Figyelte a tenger megnyugtató morajlását, a szél
sejtelmes susogását a lombok között, az óriási erőkkel
játszó mennydörgést, az állatok neszezését és a többi
hangot, mely mind a világ számtalan rejtélyét suttogta
vagy kiáltotta a fülébe.
Később már nem csak hallotta ezeket a "dallamokat",
hanem felismerte a belőlük áradó energiákat, az általuk
közvetített és előidézett érzéseket, gondolatokat. Egy
szép napon arra ébredt, a hangokat megfelelően
felhasználva ő is képes a hatalmas erők felélesztésére és
használatba vételére. Tudta, ezek mind élnek benne is,
csak a megfelelő harmóniákat kell megtalálnia, hogy
felszínre törjenek az elfelejtett vagy soha sem ismert
energiák.
Miután a környezetében található anyagokból dallamok létrehozására alkalmas eszközöket
készített, elkezdte a természetben hallott zajokat, zörejeket utánozva egységes egésszé formálni
a hangokat. Egy villás faágra kifeszített állatbőrt botokkal ütögetve utánozta a mennydörgés
robaját, vékony inakat pengetve játszotta el az esőcseppek táncát a leveleken és nádszállal idézte
fel a szél süvítését.
Ahogy telt -múlt az idő egyre több és több ilyen zeneszerszámot készített és ezeken egyre
bonyolultabb és kifejezőbb dallamokat kezdett el játszani. Így, lassan, hangról -hangra
bontakozott ki és jött létre a zene, amely maga volt a mágia..."
A zene az ősi időktől fogva a mágia fontos részét képezte. Már a
civilizáció hajnalán élő ember is használta céljai megvalósítására, bár
akkoriban inkább ösztönösen alkalmazta felismeréseit. Későbbiekben
egyre tudatosabbá vált, rendszereket hozott létre és lejegyezte a
természet által tanított ismereteket. Megalkotta azokat a zenéket,
melyeket szertartásai, ritusai alatt alkalmazott. Ezek a dalok és a
hangszerekkel előcsalt ritmusok a szellemekkel és istenekkel való
kapcsolattartás elengedhetetlen eszközeivé váltak.
Új rovatunkban ezt a szoros összefonódást, a mágia és a zene
kapcsolatát szeretném boncolgatni. Szerepelni fognak oldalainkon
zenei ismertetők, a témához kapcsolódó dalszövegek, valamint
zenészekről, előadókról szóló írások. A hangmágia elmélete és gyakorlati alkalmazása is
terítékre kerül.
Elsőnek egyik kedvenc előadóm, King Diamond legújabb lemezét szeretném bemutatni. A
mester most sem szakított hagyományaival, a tőle megszokott misztikus téma és stílus ezúttal
sem okozott csalódást rajongóinak. Ahogy eddigi albumain tette, most is egy összefüggő
történetet dolgozott fel.
A mű címe Voodoo és a következő 14 tételből áll: 1. Louisiana Darkness -Louisianai éj, 2. 'LOA'
House -Loa ház, 3. Life After Death -Élet a halál után, 4. Voodoo -Voodoo, 5. A Secret -Titok, 6.
Salem -Salem, 7. One Down Two To Go -Egy halott, kettő még maradt, 8. Sending Of Dead -
Halott elküldése, 9. Sarah's Night -Sarah éjszakája,10. The Exorcist -Az ördögűző, 11. Unclean
Spirits -Tisztátalan szellemek, 12. Cross Of Baron Samedi -Baron Samedi keresztje 13. If They
Only Knew -Ha tudták volna, 14. Aftermath -Következmény.
A történet a voodoo, vagyis a haiti mágikus rendszer és a tudatlanság kiváltotta
félelem konfliktusait elemzi. A voodoo a vallás, a babona, és az íratlan törvények
egyvelege. A hívők szerint halottaikat etetni kell, mert ha ezt nem teszik meg, az
elhunytak eljönnek értük. Az élők a békesség érdekében ételt és italt hagynak a
sírokon. Fontos tudni, ha valaki olyan földet birtokol, amelyen temető van, azt
nem szabad a földdel együtt eladnia, mert akkor az emberek számára
lehetetlenné vállhat halottaik látogatása és kiengesztelése. A mese egy olyan
családról szól, amely pont ilyen birtokot vásárol. A temetkezési hely felől
szombatonként furcsa dobolás és ének hangjai szállnak a házig, ahol a terhes
asszony és családja él.
Hiányos ismereteik miatt megrémítik őket a sorozatos szertartások. Ahelyett,
hogy tanulmányoznák a négerek szokásait pánikba esnek. A sok mende-monda a
fekete áldozati kakasról, a tűkkel szúrkált bábukról és a zombikról arra készteti
őket, hogy születendő gyermekük érdekében a temető lerombolásán
gondolkozzanak. Úgy hiszik, ha ez megtörténik, az emberek elmennek. A család inasa tagja a
gyülekezetnek, az átok elkerülése végett mindenről beszámol a voodoo vezetőnek. A tagok
tudják, milyen veszély leselkedik rájuk, ezért sajátos eszközeikkel megpróbálják eltéríteni a
birtok urait szándékuktól. Sikertelen próbálkozásaik végül a legveszélyesebb mágiák
alkalmazásához vezetnek. King Diamond jónéhány lemezén szerepelnek papok és ördögűzők,
most sincs ez másként. A szent férfiú megjelenése tovább mérgesíti a helyzetet.
Aki kiváncsi a történet végére, hallgassa meg a lemezt. Ha e mellett még arra is kedve támad,
hogy ennek az Afrikából származó, de az amerikai kontinensen, Haitin és a karib szigeteken, a
fekete rabszolgák behurcolásával elterjedő vallásnak bővebben utánanézzen, sok, az európai
máA címadó dal, vagyis a Voodoo szövege:

Saturday evening
A narrow path runs along the river
From the burial ground you might see it
Leading to a temple of secrets
Where they meet once a week..to
dance and feast
Lula is dancing to the voodoo drums
Twisting, turning, round and round
She is ready to receive the LOA
She is ready for the God
This one is Damballah
Voodoo, voodoo, voodoo
Voodoo, voodoo, voodoo
Total emptiness inside
As Damballah gets ready for her ride
Casting out from Lula's head
One of two souls that seems to be dead
Travelling deep in a trance
Lula's legs are getting weak
The LOA has seized its horse"...sssssss
Lula is not the one that's speaking now
Lula is not the one that's lying down
Drink, drink girl, drink the chicken's blood
Drink, drink girl, drink and feed the God
lf this is all you think they do, oh you better think again
'Cause there is so much more to voodoo, oh than meets the eye
Voodoo, voodoo, voodoo
Voodoo, voodoo, voodoo
Human hair on waxen dolls, pins through their knees
Pins through their little heads, and through their bellies
Ahh they're coming to get you, they're coming for you
Ahh they're coming to get you, they're coming for you now
Voodoo, voodoo, voodoo
Voodoo, voodoo, voodoo ... Voodoo.....giától eltérő gyakorlatot ismerhet meg

A tőr

A mágusok eszközei hagyományosan a négy őselemet szimbolizálják.
A tőr (a Wicca rendszerében Athame) a tűz és az akarat megfelelője. A tűz a szikra, mely a
teremtés folyamatában a nem megnyilvánult Istenségből létrehozta a megnyilvánult világot. A
Biblia vonatkozásában ez a szikra maga az Ige. Aktív, kiáradó, pozitív teremtő erő. A tőr a
szertartásokon a termékeny férfierőt jeleníti meg, mint phallikus jelkép. A mágus ennek
segítségével koncentrálja akaratát, mintegy "újrajátszva" a Teremtést.
Pengéje leggyakrabban acélból, nyele fából készül. A boszorkányok tőre tölgyfa nyéllel és
sárgaréz holdsarlókkal van kiegészítve. A pengébe a tulajdonos saját mágikus jeleit, nevét,
valamint a tűz őselem szimbólumait és az elem urainak nevét,
szigillumát vési. A jeleket vörössel festi ki.
A mágus a szimbolikus értelmezésen kívül az eszközt fegyverként
is használhatja, csak nem fizikai lények ellen. Amennyiben a tőrt
vér szennyezi be, gyengül mágikus ereje. Ez alól csak a mágus saját
vére képez kivételt, ha ezt használja az eszközök felszentelésére, és
önként, nem erőszakos úton vált meg tőle.
A tőröket régen áldozatok bemutatásánál használták. A maják és a druidák szertartásainál, és a
tibetieknél is fontos szerepet töltött be. A purbu, a tibeti áldozókés állítólag megöli a
hitetlenséget és végez a démonokkal. Az ír mitológiában Lugh isten mágikus dárdája, a Sléa Buá
feleltethető meg a tűz elemnek. Ez a fegyver a Tuatha Dé Danann, vagyis az isteni nép által
hozott négy ereklye egyike. A későbbiekben a keresztény szimbolikában is feltűnik, mint a
Jézust megsebző lándzsa, a Végzet Lándzsája.

A familiáris

A középkori boszorkányságban az állat alakjában
megjelenő szellemet vagy démont nevezték így, aki a
boszorkányt kísérte és mágikus hatalommal látta el.
A gazdája saját véréből kevert bele egy cseppet az
ételébe, hogy ezzel biztosítsa a pszichikus köteléket. A
leggyakoribb familiárisok kutyák, macskák, lovak,
tyúkok, nyulak, patkányok,varangyos békák, menyétek,
sünök és teknősök voltak. Különleges familiárisnak tekinthetjük a mandragóragyökeret is. A
boszorkányok gyakran kérték a familiárisok segítségét jövendöléseikhez és ómenek
értelmezéséhez.

Hangmágia

A zene és a ritmus mint mágikus eszköz már a legősibb civilizációkban is ismert volt. Először a
sámánisztikus kultúrák használták - elsősorban a dobot, de ismert volt a doromb, sőt a csörgők
és bizonyos húros hangszerek is megjelentek. A sámán dobolással kényszerítette magát transzba,
így jutott el a szellemvilágba.
Nem sokkal későbbi volt a kelta bárdok és filik zenéje, akik
muzsikájukkal megidézték a természetet és a szellemeket. Egy valódi
bárdnak háromféle zenét kellett tudnia játszani: szomorút, amelytől
zokognak, vidámat, melytől kacagnak és álmosítót, melytől egy napig
alszanak azok, akik hallják.
A germán trubadúroknak ezzel szemben elsősorban történetmondó
és harcra lelkesítő szerepe volt, Skóciában pedig a skót duda
fanatizáló hangjára vonultak harcba.
A boszorkányvallásokban szinte kivétel nélkül mindenhol énekelnek
és táncolnak, hogy ezáltal kerüljenek közelebb a kívánt
tudatállapothoz. Európában a kereszténység a zene hipnotizáló erejét használta hívei
fanatizálásához, megtartásához.
Izrael földjén szintén dívott a zene és a tánc, hiszen maga Dávid király is táncra kerekedett,
hogy elnyerje Isten kegyelmét. Az arabokra inkább a versek a jellemzők, amely monoton
ritmusával és A A A A ... rímképletével elég jellegzetes.
A volt Szovjetunió környéki népek kultúrájában ismét ránk köszön a sámánizmus. Kínában,
Tibetben és a Távol-Kelet egyéb részein a buddhista zene elsősorban rezgések keltésére épül, így
fellazítja a valóság szálait és ezáltal közelebb hozza az embert a megvilágosodáshoz.
A hétköznapi zene ezzel szemben a lélek tisztítását segíti elő, ezért nem is használnak
félhangokat, hiszen az csak torzítja a világképet. Hangskálájukból hiányzik az F és a H. Indiában
a dallam és az ének főleg az istenek örömére szolgál. Ha valamilyen kívánságot beleszőnek a
dalba, akkor azt teljesítik a felsőbb hatalmak.
Ausztráliában a bennszülöttek hatalmas, mély hangú kürtöket használnak, elsősorban transzba
eséshez. Amerikában a varázslók a sámánikus zene által az egész törzset transzba ejtették, és
gyógyítottak is ilyen módon.

A mandragóragyökér

Más néven alraun (titkok tudója, illetve a runa ismerője). Ez a szó a gót runa-ból eredeztethető,
ami titkot, rejtélyt jelent. Egyéb nevein varázsgyökér, kutyaalma, ördögalma, mardami, Adam
koku, astrang-dastam harysh, stb. Növénytanilag a burgonyafélék közé tartozik (mandragora
officinarum).
Délkelet-Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában honos. Az ember formájú
mandragóragyökér évezredek óta az egyik legismertebb és legkeresettebb varázsszer volt.
Különféle hatásokat tulajdonítottak neki: afrodiziákumként szerelmi
bájitalok készítéséhez használták, a boszorkányok repülőbalzsamokhoz
keverték. A világ legrégebbi orvosi receptgyűjteménye, az egyiptomi
ébert-papirusz ránk maradt feljegyzései tele vannak a mandragóra
felhasználására vonatkozó utasításokkal. A mandragóra hallucinogén
anyagokat (scopolamine és hyoscyamine alkaloidákat) tartalmaz, ezért
narkotikumként, kábítószerként valóban igen hatásos. A néphit szerint
a mandragóra akasztófák alatt nő a felakasztott ember magjából, mely
halála pillanatában fakad. Amikor kihúzzák a földből, gyökere
iszonytató sikolyt hallat, aki azt hallja, beleőrül vagy meghal. Ezért vagy trombitaszóval kell a
hangot túlharsogni, vagy egy - zsinórral a gyökérhez kötözött - fekete kutyával lehet kihúzatni.
Azt is tartották róla, hogy viselőjének szerencsét hoz, kincseket és halálig tartó gazdagságot ad.
Megoltalmaz a börtöntől és a sebesüléstől. Rendkívül kényes természete miatt sok
gondoskodásra szorul, ha ezt nem kapja meg, megbosszulja a rossz bánásmódot. Beburkolva kis
ágyacskába kell fektetni és minden pénteken megfürdetni. A tulajdonosának még halála előtt
érdemes megválni a gyökéremberkétől, ellenkező esetben az elragadja a lelkét és a pokolra
juttatja. Az ember csak annál az árnál olcsóbban adhatja, amennyiért ő megszerezte. Ha ez a sok
kockázat mégsem riasztotta volna vissza a mágust vagy a boszorkányokat a manó birtoklásától,
és olvassák eme cikket, kérjük juttassanak el címünkre a "gyökérszaporulatból" néhány csinos
példányt. Becsületszavunkat adjuk arra, hogy hűségesen gondját viseljük.
–

Részben innen

http://osara.wicca.hu/magic.html

A világ teremtése

A világtojás mende-mondája a legtöbb nép hitvilágában felbukkan valamilyen formában.
A Fényistennek, a teremtőnek nő-elvű keletkezés-mítoszai közé sorolhatók azok, amikor tojásból, lótuszból születik meg. A lótusz a víz, a nőiesség szimbóluma, ugyanígy a tojás, az anyaméh jelképe. A tojás sárgájából (Nap) lesz azután a férfi, fehérjéből (Hold) pedig a női princípium.

Egy inka mítosz szerint az emberiséget három tojásból alkotta meg Pachacamac, a teremtő isten. Aranytojásból az inka családját és az uralkodó réteget, ezüsttojásból az asszonyaikat, az emberiség többi része pedig a réztojásból jött elő.

Az egyiptomiaknál több kozmogóniában is felbukkan az őstojás. A fáraó Horus megtestesítője a földi világban, az emberiség ura. Horus egy lótusz bimbójából született, és ezzel örök ifjúságot kapott. Ra, a Napisten egy tojásból született. A bennu az egyiptomi mitológia legendás madara, mely lángok között kel életre, és minden 500 évben egyszer fészket épít egy obeliszk tetején, ahol lerakja tojását. Mikor a tojás héja repedezni kezd, a bennut felemésztik a lángok, és a tojásból újjászületve száll fel. Hermopolis kozmogóniájában nyolc isten alkotja a teremtés előtti káosz első négy istenpárját, az ősmocsár teremtményeit. Az ősvízből kiemelkedő ősdombon általuk létesül az őstojás, és abból kel ki az ősmadár.

Az akkád mitológiában egészen elrejtve leljük fel az őstojást: Az istenek női méheket teremtenek, melyeket bunkósbottal feltörve "agyag" bújik elő, ez 9 nap után válik férfivá és nővé.

A finn teremtésmítosz, a Kalevala első éneke így mutatja be a világtojás széttörését:
"Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen."

A görög mondavilág egy kevéssé ismert momentuma az a részlet, amikor a Khaosz, a világ ősállapota uralkodott a Földön, melyre a Nüx, a sötétség borult. Egy légáramlat megternékenyítette a Khaoszt, az így keletkezett ezüsttojásból született meg Erósz, a szeretet. Erósz azonban elborzadva magányától visszabújt az ezüsttojásba, onnan hívta életre Uranoszt, az eget, és Gaiát, a földet. Az ikrek, Castor és Pollux szintén tojásból keltek ki. Az orphikus kultuszok tanítása szerint "Isten teremtett mindent... (és) az alaktalan tömeget tojássá formálta, amelyből minden dolog keletkezett."

A Távol-Kelet mítoszai közül többen is visszaköszönt a világtojás. Indiában a mindent átható lehelletet és a mindent magába rejtő vizet tartották együttesen mindennek a teremtőjének, a hiranja-garbha (arany-embrió, aranytojás) által. Ebből jelent meg azután Brahma, a Teremtő. Egy másik mítosz szerint Visnu, a világtengeren nyugvó istenség köldökéből egy lótuszvirág nőtt ki, és Brahma ezen át jelent meg, ez szintén nem más, mint a világtojás módosult változata, akárcsak az egyiptomi Hórusz esetében.

A japán mítoszok szerint kezdetben In és Jo, a férfi és a női princípium együtt feküdt a kaotikus tojásban, amely azután kettévált: így keletkezett az ég és a föld.

Kínában úgy tartották, hogy Pan-ku, a világteremtő eleinte a mindenség sötét, tojás alakú káoszában élt, mintegy csíraként. Tizennyolcezer év elteltével a tojás két részre oszlott: a tiszta és világos rész lett az ég, a nehéz és tisztátalan a föld. Ennek a mindenségben jelenlévő ősi kettősségnek a megörökítése a Jin-Yang szimbóluma. A Yang jelentése: fény, nappal, meleg, déli irány, erő, kisugárzás, férfiasság, aktivitás, élet, ég; a Jin jelentése pedig: sötétség, éjszaka, hideg, északi irány, gyengeség, befogadás, nőiesség, passzivitás, halál, föld.

A magyar mitológiában is megtalálható a világtojás, olyannyira, hogy a mai napig fennmaradt a tojás tisztelete a népi hiedelemben. A húsvét nem más, mint a termékenység és az élet kezdetének megünneplése tojásfestéssel, tojás ajándékozással.


2. Adam Kadmon, a makrokozmikus ember

Az ember alakú ős-kozmosz vagy kozmikus ős-ember motívuma nagyon sok teremtésmítoszban megtalálható, az eddigiekben említett motívumok (Világfa, őstojás) közül talán ez a leggyakoribb. A kozmogónikus mítoszok elmesélik, hogy a makrokozmikus ember mely részeiből jöttek létre az egyes kozmikus dolgok, a bolygók, geológiai formák, az élővilág és a természeti jelenségek. Ezekben a mítoszokban közös az is, hogy elmondják, hogyan ment végbe a világ teremtése, hogyan áldozták fel az istenek a primordiális embert, miként darabolták fel a testét és szórták szét testrészeit a világmindenségben.

A teremtés tehát egy gigantikus ember megszületésével kezdődött. Ez a makrokozmikus ember, az ezoterikus elnevezéssel illetve Adam Kadmon eltöltötte az egész univerzumot, rajta kívül semmi sem létezett. Minden ebből az osi létezoből ered: a csillagok, a tengerek és hegyek, a növények és állatok, valamint az emberiség is. A földi ember nem más, mint ennek az univerzumban szétszóródott makrokozmikus embernek a mikrokozmikus hasonmása. Ezt az üzenetet hordozza magában Hermész Triszmegisztosz tanítása is, a Tabula Smaragdina, vagyis a Smaragdtábla, mely a hermetikusok körében az analógiák tana néven ismert szöveget tartalmazza: "Ami fent van, megegyező azzal, ami lent van, és ami lent van, megegyezik azzal, ami fent van, így jön létre az egység csodája."
A legtöbb kozmikus ős-embert hermafroditának ábrázolják a mítoszok és a metafizikai tanítások. Így például kétneműnek írják le a kabbalista szövegek a kozmikus Ádámot, Adam Kadmont, az archetipikus embert. Adam Kadmon metaforikusan "Isten testét" is jelenti. Az androgün, azaz a kétnemű ember az alkimista szimbolikában a bölcsek kövének jelképe, mely a két egymást kereső ellenpólus eredeti egységét, az élet lényegét és a tulajdonképpeni teremtést jelenti.
Az alsó és felső világ megfeleltetéseit legjobban az az ábra szemléltetheti, mely megmutatja, hogy az ember testrészei mely állatövi jegyekkel állnak kapcsolatban. Ahogyan a makrokozmosz rendelkezik a tizenkét jeggyel, ugyanúgy az ember is: a fejétől, mely a Kosnak van rendelve, egészen a lábáig, mely a Halaknak felel meg.

A germán mitológia szerint a világ egy Ymir nevű óriás testébpl készült. ő "az első lélegző lény", aki a sötét, jeges, északi birodalom és a lángoló, tüzes, déli birodalom határán született a tűz és a jég egyesüléséből. Az istenek feldarabolták Ymirt, és testrészeiből megalkották a világot. Az Edda így írja le a történetet:
"Formálták a földet:
Ymir húsából
hegyeket csontjából;
Dérhideg óriás
koponyája komor ég lett,
vérverítéke a tenger."

Az azték világteremtő egy Tloque Nahauque nevu isten, aki egymaga férfi és nő.

Az egyiptomi kozmogóniákból elsőként Osiris története juthat eszünkbe, akit gonosz testvére feldarabolt, és testrészeit szétszórta a Föld különböző pontjain. A memphisi kozmogóniában azonban egy másik mítosz élt Ptah isten teremtésérol. "Történt, hogy a szív és a nyelv hatalmat nyert az összes tag fölött, tanítván, hogy ő (Ptah) benne van minden mellben és minden szájban ..." Az istenek azonban Ptah szájában voltak, mely "kijelentette minden dolog nevét", és nem egyebek, mint Ptah különböző alakjai, manifesztációi. "Ekképpen alakíttattak ki az istenek, Atum és az ő Isteni Kilencessége, akkor minden isteni szó létrejött azáltal, amit a szív gondolt és a nyelv parancsolt..." "Minden dolog tőle jött létre, akár élelem, vagy táplálék, vagy az istenek eledele, vagy bármifajta jó dolog. Ennélfogva találtatott és észleltetett, hogy Ptah ereje nagyobb, mint az összes isteni, és ezért Ptah megelégült, miután megcsinált minden dolgot és minden isteni szót." Ptah az Univerzum Elméje, az egy isten, az önmagában létező. Minden isten és ember az ő elméjének kivetülése. Horus az ő szive, és Thot a nyelve.

A kínai mitológiában a világegyetem ősatyját Pan Ku-nak hívják. Pan Ku, ahogyan az előző részben már szó esett róla, egy tojásból született, 18 ezer évig növekedett, míg végül 90 ezer li (kb. 45 ezer km) magas nem lett. Miután meghalt, testéből keletkezett a világ. Lélegzetéből lett a szél és a felhők, hangjából a mennydörgés, szemeiből a Nap és a Hold, húsából a föld, csontjaiból a sziklák, négy végtagjából a négy égtáj, véréből a folyók, ereibol az utak, verejtékéből az eső és a harmat, hajából és szakállából a csillagképek.

A védikus hagyomány ugyancsak egy mérhetetlenül magas, ember formájú lényből eredezteti a világegyetemet. A neve Parusa, akit feláldoztak az istenek. Testéből lett az égbolt, köldökéből a levegő és lábaiból a föld. Az élőlények összessége csak egy negyede Parusának, míg nagyobb része keletkezéssé és elmúlássá lényegült át.


3. Az ősvíz és az őstűz

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az ősvíz, illetve az őstűz, mint a dualisztikus világkép alapja, milyen szerephez jut az egyes kozmogóniákban.
A teremtés-regék általában matriarchális rendszeruek, de a teremtő Fény és Nap mítoszaiban határozottan a férfias jelleg uralkodik. Több ezer év alatt rendkívül sok változatuk alakult ki. Az egyes helyi kultuszok ezek legtöbbjét mély buzgalommal tartották fenn. Az eredetmondákban igen sok a közös vonás, nemcsak egymással, hanem a későbbi, más népek mondáival is. Kezdetben a dolgok a sötét és mély vízben voltak, forma és alak nélkül, megnyilvánulatlanul. Azután az élet szikrájának felvillanásával, a tulajdonképpeni Teremtéssel levegő és anyag keletkezett, így elvált egymástól a föld és az ég ("teremté vala Isten az eget és a földet").
A tűz a teremtő férfierő, az aktivitás, az akarat kifejeződése, míg a víz a nőiesség, a befogadás, a passzivitás szimbóluma.

A legismertebb teremtéstörténet a Bibliában található. A teremtés eszköze az Ige, vagyis a világ a szó által jött létre. A szó az akarat, a tűz erő fizikai megtestesülése: "Legyen világosság: és lőn világosság". De ez a világkép sem egypólusú. Egyes Biblia-fordításokban az eredeti szöveget találjuk: "A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Istennek szent lelke lebegett a vizeknek felette." A szent lélek, azaz a teremtő szellem a férfias princípiumot jelenti, míg a vizek jelentése a nőies princípium. Ily módon még a keresztény teremtésmondában is megjelenik a dualitás szerepe.

A majáknál a Popol Vuh nevű elbeszélésfüzérben található teremtésmítosz szerint kezdetben mindenütt víz volt. A teremtő istenek földet kiáltottak, így jelent meg a föld. Hasonlatosan tehát a Bibliához, itt is az Ige, a szó lett az akarat (a tűz) megjelenési formája.

Az egyiptomiak hite szerint kezdetben volt az ősvíz, Nun, és ebből kelt fel diadalmasan a Nap, és indult el égi pályáján. Eszerint az értelmezés szerint a világ minden reggel újra teremtődik, mikor a Nap felkel. Egy másik felfogás szerint a kaotikus ősállapotot a Végtelenség, a Sötétség, az Elrejtettség, illetve az ősóceán képezte. Az osvízbol kiemelkedo ősdombon általuk létesül az őstojás.

A sumér mitológiában a világmindenség a világóceán közepén állt. Ebből vált ki az eget és a földet magába foglaló anyag. Az akkád teremtésmítoszokban Bél-Marduk, a legfobb isten alkotta meg a világot az általa legyozött Tiamatnak, az ősvíznek, a nőnemű őskáosznak a testébol.

A germán mondák szerint a világszellem teremtette meg északon a jég, délen pedig a tűz országát. Ezek találkozási pontjánál született meg Ymir óriás, akiből később a világ keletkezett. Itt is világosan látható a két őselem-pár szerepe.

A Védák ebből a tekintetből is letisztult, ezoterikusabb értelmű képpel szolgálnak. A mindent átható leheletet (tűz, szellem) és a mindent magába rejtő vizet tartja együttesen mindennek a teremtőinek.

Japánban eleve női és férfi princípiumként emlegették az ősvizet és őstüzet: Jo és In volt a nevük, melyek már a kezdetben együtt voltak a kaotikus tojásban, mely később kettévált.

Kínában több mítosz is szól arról, ahogyan Csu-Zsung, a tűzisten legyőzte Kung-Kung vízistent, aki szégyenében nekiment az égboltot tartó hegynek, és emiatt hatalmas katasztrófa érte a Földet. Ez egy kissé más, mint az eddigiek, lévén, hogy ez már a teremtés utáni állapotot tükrözi, azonban mindenképp jól mutatja a dualisztikus világkép kifejlődését.

Végül egy maori mítoszt szeretnék megosztani az olvasókkal, amelyben világosan végigkísérhetőek az eddig említett motívumok.

"Ta'aroa volt minden isten őse; ő teremtett mindent.
Időtlen idők óta létezett a nagy Ta'aroa,
Tahi-Tumu, a Kezdet. Ta'aroa magából alakult ki,
ő a szülője önmagának, nincsen sem apja, sem anyja.
Ta'aroa burkában ült a sötétben öröktől fogva.
Ez a burok, mint tojás forgott a végtelen térben,
nem volt még ég, föld, hold, nap
és nem voltak csillagok sem.
Sötét, tömény vastagon sötét volt minden.
(Ta'aroa ezután feltörte burkát: ebbol lett az ég, majd kiúszott a sötétségbe, és megteremtette a világot.)
Csak sötétség, csak víz volt mindenütt.
Io mondta elsőnek e szavakat:
"Éj, nappalt rejtő Éj."
S íme! Hajnal hasadt.
Ezután ugyanígy ezt mondta:
"Nappal, éjt rejtő Nappal."
S a nagy sötétség visszatért.
(Ekkor azt mondta Io, váljon szét a kettő, és az egyik legyen fönt, a másik alant.)
Mikor a fény kigyúlt és ragyogott minden,
Csak most látta meg Io a környező vizeket.
Ekkor mondta a negyedik szót:
"Te Wai-ki-Tai-tama, oszd meg a vizeket,
hogy kitáruljon az Ég.
Az Ég megszületett."
S íme! Papa-taunuku, a Föld ott feküdt lenn."


4. Napfivér, Holdnővér

A Nap és a Hold teremtése az egyes kozmogóniákban az őstűzből és ősvízből, mint a dualitás megnyilvánulásaiból vezethető le.
A Nap képviseli a teremtő férfi erőt, a Hold pedig a befogadó női erőt. A Nap az élet és a fény szimbóluma, melyet egyetemesen a jóság, a spirituális megvilágosodás és újjászületés istenségei személyesítenek meg. A Holdat hagyományosan a mágiával, a termékenységgel, a természet titkos erőivel kapcsolják össze.
A Nap és a Hold általában a makrokozmikus ember valamely testrészéből, leggyakrabban a szemeiből teremtődött.

Egyiptomban például azt tartották, hogy Horusnak, Osiris és Isis fiának a Nap és a Hold helyettesítette a szemeit. Jobb szeme a hímnemű Nap, bal szeme a nőnemű Hold, a világ dualisztikus felosztása szerint. A szem szimbolikus erejű, az ősfény hatalmát mutatja. Horus szemei körül minden láng volt, s a láng a szemeiből áradt.
Általában véve Osiris volt a Nap, az apa, az aktív, teremtő Isten, Isis pedig a Hold, az anya, a passzív, befogadó istennő.
A kínaiak hasonlóképp képzelték el a Nap és a Hold teremtését. Az első ember, Pan-Ku halála után a bal szeme Nappá, jobb szeme Holddá változott.

A zoroasztrianizmus Ahuramazda, a görögök Zeusz, a muszlimok Allah, a védikus tanítások pedig Varuna szemének tartották a Napot.

Sok mítoszban a Teremtő isten műve a Nap, a Hold és a csillagok. Az inkáknál Viracocha, a főisten teremtette meg az égitesteket és a szivárványt. A maják felfogásában egy isteni testvérpár, Hun Hunahpu és Vukub Hunahpu került az égre Napként és Holdként. A Nap a zene és a költészet patrónusa, híres vadász. A Hold a szövés és gyermekszülés istennője. Együtt éltek, de a Hold csalfa volt, és ezért a Nap kinyomta a szemét. Azóta gyengébb a fénye, mint a Napé.

A muiszkák viszont - akik szintén a prekolumbián magaskultúrák közé sorolandók - az emberek művének tartják a Nap és a Hold égre kerülését. Amikor a világ megteremtődött, csak két ember élt, két uralkodó. ők először embert teremtettek: sárga agyagból férfit és növényekből nőt. Amikor ezzel végeztek, az egyik uralkodó megparancsolta a másiknak, hogy menjen fel az égbe és napként világítson. Amikor kiderült, hogy a nap fénye nem elegendő, ő is felment, hogy holdként világítsa az éjszakát.


5. Ég és Föld szerelme

Az ég és a föld kettéválasztása több teremtésmítoszban is központi szerepet játszik. Általában ellentétes neműeknek ábrázolják őket, akik szerelmesen simulnak egymás karjaiba, amíg a Teremtéskor szét nem választódnak. A Biblia ezekkel a szavakkal kezdődik: "Kezdetben teremté Isten az eget és a földet."

Az ókori Egyiptomban Geb a föld ura, felesége Nut az ég istennője. Nut-ot gyakran megnyújtott testtel ábrázolták, amint ívet alkot az égen, csak ujjhegyével és lábujjaival érintve a földet. Így képviselte az égboltot (firmamentum szerepkör). Kettejüket minden nap elválasztja egymástól Su, a levegő, de Nut minden éjszaka leszáll Gebhez, és egyesül vele, hogy termékenyítő kapcsolatuk fennmaradjon.

Nuthoz így szólnak a himnuszok: "Te Nagy, ki Égbolttá lettél... hatalmas voltál, és minden helyet megtöltöttél szépségeddel. Az egész Föld tealattad fekszik, meghódítottad őt. Karjaidba öleled a Földet és minden dolgot... Te magadhoz vettél minden istent, világosítóként helyezted el őket, hogy mint a csillagok, el ne hagyhassanak téged."

A sumer világkép a mindenséget három részre tagolta, An, Enlil és Enki isten szférájára. An (Ég, Csillag) a távoli istenség volt, a mitológiában nem játszott szerepet. Enlil (a Levegő Ura) a sumer pantheon egyik legjelentősebb alakja, Enki (a Föld Ura) pedig a termékenységet testesítette meg. Ant és Enkit Enlil választja szét örökre egymástól.

Görög eredetű az a monda, amely Erósz, a vonzalom, a szeretet gyermekeiről szól. Egy ezüsttojásban hívta életre Uranoszt, az eget, és Gaiát, a Földet. Kettőjük közös gyermekei a titánok és titaniszok. Közülük Kronosz állt bosszút apján a titánok segítségével, idősebb testvérei a hekaton-kheirek (százkezű óriások) és a küklopszok (egyszemű óriások) elpusztítása miatt. Uranosz kiömlő véréből születtek a lelkiismeret-furdalás és a bosszúállás istennői, az Erünnoszok. Gaiáról azt tartja a mítosz, hogy megirigyelte unokája, Zeusz és az Olümposz lakóinak hatalmát és boldogságát, ezért bosszút forralt. Új óriás-nemzedéket hozott a világra, a kígyólábú gigászokat, akik világrajövetelük pillanatában megkezdték harcukat az olümposzi istenek ellen. Végül Heraklész segítségével győztek az istenek, Zeusz pedig villámaival lesújtotta Tüphont, Gaia fiát, és az Alvilágba száműzte.

Végül egy maori mítoszt mutatok be, amely az ég és a föld kettéválasztásáról szól. A mítosz szerint az istenek teremtése az egymással szorosan ölelkező Rangi, az égatya, és Papa, a földanya közötti szűk, sötét térségben ment végbe. Amikor kényelmetlen helyzetük lassan tűrhetetlenné vált, összegyűltek az istenek, és arra az elhatározásra jutottak, hogy szétválasztják apjukat és anyjukat, s így teremtenek maguknak teret, fényt és levegőt. Az istenek sorra megpróbálták felemelni Rangi testét, ez végül Tanénak sikerült, a fény és a férfierő istenének. Haragos szelek süvítettek végig az ég és a föld között megnyílt térségen. Az istenek ezután elkészítették az ég támaszait, amelyeknek örökké tartaniuk kell a föléjük boruló égbolt terhét. "Az ég és a föld régi szerelme azonban megmaradt, és éjszakánként az ég még ma is sóhajtozva és harmatkönnyeket ejtve gyászolja szeretőjét, akinek ölelő karjaiból kiszakították."


6. Az emberiség teremtése

Az emberiség születésével sokat foglalkoznak a különböző kozmogóniák. Mivel az ember a matériához, az anyaghoz tartozó, fizikai megtestesüléssel rendelkező lény, ezért a legtöbb vallás úgy tartja, hogy földből (agyagból, sárból, valamilyen növényből stb.) teremtették az embert.

A prekolumbián magaskultúrák kozmogóniájában igen részletes elképzeléseket találunk az emberek teremtéséről.
Egy inka mítosz szerint Pachacamac, a teremtő műve az emberiség. Először csak egy asszonyt és egy férfit alkotott, de a férfi hamarosan meghalt, és az asszony a Nappal vigasztalódott. Négy nap múlva a Naptól fia született, akit a felbőszült Pachacamac megölt. A fiúcska fogaiból lett a kukorica, csontjaiból a manióka és egyéb testrészeiből a föld többi gyümölcse. Az anya vigasztalására a Nap a fiú köldökzsinórjából másik gyermeket formált, Huichamát, a Hatalmast. A fiú felnőtt, fellázadt a teremtő ellen, és harcuk miatt a föld újra elnéptelenedett. Az új emberiséget a teremtő három tojásból alkotta meg.

A muiszkák szerint amikor a világ megteremtődött, csak két ember élt, két uralkodó. Legelőször embert teremtettek: sárga agyagból férfit és növényekből nőt, innen származik az emberiség.

A maja teremtő istenek először beszélő agyagfigurát alkottak, de nem voltak elégedettek vele, mert a figura sem elég intelligens, sem elég erős nem volt, ráadásul könnyen szétmállott a vízben, ezért elpusztították. Ezután fából faragtak élőlényeket, ezek beszéltek, ettek, szaporodtak, de arcuk kifejezéstelen volt, és egészében véve száraz, vértelen, sárga figurák voltak és nem hálálkodtak alkotóiknak, így az ő sorsuk is a pusztulás lett. Néhányan megmenekültek közülük, belőlük lettek a majmok. Végül sárga és fehér kukoricából gyúrtak embert az istenek A négy első ember abban a kiváltságban részesült, hogy láthatta a föld legfelső részét. Utána ködöt bocsátottak a szemükre az istenek, hogy az emberek ne legyenek egyenlők velük. Az embereknek feleségeket is kreáltak, tőlük származtak azután a maja népek ősei. Az aztékok később szintén átvették azt az elméletet, hogy az ember kukoricából lett teremtve.

A sumer mítoszok másképp mesélik a történetet: az ember, miként a fű, egyszer csak kidugta a fejét a földből. Az akkád Atrahaszísz-eposzban azért teremtik meg az istenek az embereket, hogy legyen, aki elvégzi helyettük a nehéz munkát. Először megölnek egy istent, vérét agyaggal gyúrják össze, és megköpdösik, ez az első ember azonban meddőre sikerült, így újabb próba következett. Most már férfit és nőt teremtettek, pontosabban női méheket, melyeket "bunkó" tör fel. A méhekből kilökött, megszült anyag kilenc nap után emberré: férfivá és nővé vált.

A héber történetet jól ismerjük a Bibliából: Jahve agyagból gyúrta a még nem termő és esőtől sem öntözött föld művelésére az embert, akit Ádámnak nevez el, és akit négy folyó öntözte paradicsomba, az Éden kertjébe helyez. Ott oldalbordából feleséget is formál neki: Évát. Éva a kígyó csábítására szakít a tudás fáján termő almából, és Ádámmal együtt megkóstolja. Isten elkergeti őket a kertből, hogy munkával keressék meg kenyerüket, fájdalommal szüljenek utódot és a porba térjenek vissza, ahonnan vétettek.

A germán mitológiában fából alkották meg az embereket: a férfiakat kőris-, a nőket égerfából. Az első férfi neve Aszkr, az első nőé pedig Embla.

A görög elképzelés szerint az összes halandót, embert és állatot a föld belsejében formálták ki földből és tűzből, mint valami isteni fazekasok. Arról is szól a mítosz, hogy az aranykorban az emberiség még gondtalanul, boldogan élt, nem ismerte a munkát és a szenvedést.

Kínában is hasonlóképp földből formálták az istenek az embereket. Egy istennő, az emberfejű, kígyótestű Nü-kua agyagból gyártott emberfigurákat, amelyek megelevenedtek. Mivel lassan ment a munka, kötelet mártott a sárba, suhintott vele, és a sárcseppekből is emberek keletkeztek. Az agyagfigurák gazdag és bölcs, a sárcseppek szegény és egyszerű emberek lettek. A kínaiak ezért ősanyjukként is tisztelték Nü-kuát.

A Halloween hagyományai

Az éjszaka sötétjében pajkosan villogó sárga töklámpások, a felnőtteket fehér lepedőben ijesztgető kisgyerekek. A mai Halloween fesztiválok többségének egészen kellemes, mondhatni "betlehemes" hangulata van, annak ellenére, hogy az ünnep szoros összefüggésben áll az egykori kelta halottkultusszal és a másvilági lelkek látogatásával.
Halloween az egyik legrégibb ünnep, eredete évszázadokra vezethetô vissza. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény Mindenszentek napja hagyományainak keveredésével alakult ki.
A kelta hagyomány szerint a napisten Samhain, a halál és sötétség istenének fogságába került ilyenkor. Az újév elôestéjén, október 31-én, a hiedelem úgy tartotta, Samhain összehívta a halottakat. A halottak különbözô formában jelentek meg; a rossz lelkek, állatok figuráit öltötték fel, fôként macskáét.
Október 31-én, miután a termést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták, megkezdôdött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, és tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Amikor eljött a reggel, a papok minden családnak parazsat adtak, hogy új tüzeket gyújthassanak. Ezek a tüzek tartják melegen az otthonokat és űzik ki a gonosz szellemeket.
Az elsô szádadban a rómaiak elfoglalták Angliát. Sok hagyományt hoztak magukkal, melyek egyike a Pomona-nap volt, ami a gyümölcsök és kertek istennôjének ünnepe, és november 1 körül tartották. A következô évszázadok folyamán a kelta Samhain fesztivál és a római Pomona-nap hagyományainak keveredésével jött létre az elsô ôszi ünnep.
835-ben a római katolikus egyház november 1-ét Mindenszentek ünnepének nevezte ki. Késôbb az egyház november 2-át is szent nappá, a halottak napjává nyilvánította. Tűzgyújtással, felvonulással ünnepelték, az emberek beöltöztek szenteknek, angyaloknak és ördögöknek. A kereszténység terjedése azonban nem feledtette a régi hagyományokat sem, folytatták a Samhain és Pomona napok ünneplését is, így az évek során mindezen szokások összevegyültek.
Az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége idején a lakosok százezrei települtek át Amerikába, és a szokásaikat is vitték magukkal. Az anyaországon kívül az USA-ban és Franciaországban még ma is megtartják a régi rítusokat, noha azok lelki háttere többnyire már elhomályosult előttük. Gyerekek beöltöznek szellemnek vagy más ijesztő alaknak, töklámpással házról-házra járnak ajándékot kérve.
A töklámpás eredete egy nagyon régi ír mondából származik. Lámpás Jack legendája szerint egy részeges, ám ugyanakkor csalafinta naplopónak sikerült rászednie az ördögöt. A bohókás szeszkazán, Jack templomnak még a közelébe sem ment, jólesett ehelyett a meleg kocsmában duhajkodni, és részeg cimborákkal mulatozni. Sajnálatos módon a tivornyák végén maga az ördög is megjelent, és folyton zaklatta a derék polgárt, akit szemmel láthatóan zavart az állandó kísértés, és a boroskancsón kívül nem kívánt magának társaságot. A nemkívánatos személy ellen csupán egyetlen védekezési lehetősége adódott, el kellett venni a kedvét a további kísérgetéstől. Jack egy hatalmas fához vezette a pokol királyát és rávette, mérközzön meg vele fáramászás tekintetében. A sátán természetesen elfogadta a kihívást, nem gondolta volna, hogy egy ilyen csekély versenyszámban képes alulmaradni: Jack megvárta míg az ördög jó magasan felkúszik a fa tetejére, majd egy keresztet vésett a törzsbe, hogy ellenfelét megakadályozza a lejutásban. A monda végkifejlete azt sugallja, hogy nagyon kevés humorérzék szorulhatott a patás famászó bajnokba, hiszen Jacket halála után nem eresztette be a jól megérdemelt Pokolba, ráadásul a Menny kapui sem nyíltak meg a haszontalan életű lélek előtt, hiszen álmodni sem merhet bebocsátásról az, aki az ördög cimborája. Az örök száműzetésre ítélt Jack egy fáklyát vihetett csak magával - amelyet, a fény hatékony megőrzése miatt egy tökben helyezett el - és így járta, s járja azóta is az éjszaka sötétjét.

A töklámpás készítése
Nagyszerű családi mulatság a lámpás faragása. A legmegfelelőbb a klasszikus narancsszín Jack O'Lantern fajtájú tök, melyből vegyünk jó kiállású - nagyméretű, sima felületű - darabokat. A töknek vágjuk le a tetejét - kalapját -, így könnyedén kikaparhatjuk a belsejét, a magokat is. Így tudunk az üregbe mécseseket tenni, hogy a lámpás világítson. A kívánt motívumot érdemes megrajzolni papíron, majd a tökre rajzolni és éles késsel megfaragni. A faragásnál érdemes mindig a kisebb részeket faragni előbb, és középről a minta külseje felé haladni: azaz előbb a szemet, majd a szemöldököt s így tovább. A nagyobb részeket pl. száj, érdemes nem egyszerre kivágni, hanem részletekben, így biztosan nem reped szét a tök. Ha olyan darab is kiesett a tökből, amit nem terveztünk, akkor fogpiszkálóra szúrva visszailleszthetjük.
Ha a mécses vagy gyertya minduntalan elalszik, akkor a tök vagy túl szeles helyen van, vagy nem elég nagyon a rések rajta, hogy elég levegő legyen az égéshez.
Tovább fog kitartani a töklámpás, ha azokat a felületeket, ahol vágás van, bekenjük növényi olajjal vagy petróleummal, vagy amikor nem használjuk - nappal -, vizes ruhát borítunk rá.

A Wicca és a mágia

Wicca elsősorban vallás. Olyan hit, amely a világ egyensúlyát és természeti erőit tiszteli. Erőteljesen összpontosít arra, hogy az ember újra megtalálhassa a természettel való harmóniát és egységet. Ily módon maga a Wicca a "lélek eszköze". Mint minden más vallás, a Wicca is arra keresi a választ, hogy hol az ember helye a világban, és mi a célja.
Ezzel szemben a mágia számomra két dolgot jelent. Eszmei síkon gondolatrendszert, filozófiát; fizikai síkon pedig ezen rendszer megnyilvánulása a rituális mágia. (Itt most a széles értelemben vett fogalomra gondolok, tehát mindenféle mágiaformát ide vehetünk, melynek van bármilyen, fizikai szintű eszközrendszere és "cselekvése".)
A vallás és a mágiagyakorlat tehát összefonódik a szertartásokban, de eszmeileg elkülönül. A wiccánusok természetesen szertartásaikban használnak ősi mágiaelemeket, melyek mindig is jellemzői voltak minden vallásgyakorlatnak - nem sorohatjuk azonban a Wicca vallás részéhez azokat a mágiaelemeket, melyek nem tartoznak szorosan a rituálékhoz. A Wiccák ennek ellenére - mivel a természet erőnek tisztelete révén magát a mágiát is elfogadják létezőnek - általában a liturgákhoz kötődő formulákon kívül is foglalkoznak különböző mágikus ismeretek szerzésével és felhasználásával. Ezek azonban már nem feltétlenül részei magának a vallásnak, hanem egy egységes, ősi tudás részei és származékai, melynek számtalan formája ismeretes.
A ceremóniák általában szerves részét képezik a vallásoknak; elég, ha belegondolunk a kereszténység eukarisztikus liturgiáiba, vagy akár a sámánok esőidéző szertartásaiba - igen sokszínű és változatos elemeket tartalmaznak. Ezek alapja a szimbolizmus: a bor és az ostya ugyanúgy a vér és a hús megtestesítője, mint a Wicca ünnepeken használatos bor és sütemény.
A Wicca szertartások lényeges eleme az előbb említett áldozat mellett az energiák áramlása a körön belül, melynek célja általában energiaküldés azoknak, akik segítségre szorulnak, személyenként és átvitt értelemben is (mint a Földanya). Emellett a rítusok szép számmal tartalmaznak hermetikus elemeket is. Ugyanakkor a wiccánusoknak nincs szüksége bonyolultabb, összetettebb szimbólumrendszerre a vallás gyakorlásához. A hithez ebben a formában nem szükséges - a tudás felfedezése a hitnek nem része, hanem opcionális kiegészítése.
A Wicca és a hermetikus mágia összefonódására az első nyomokat a közpkorban lelhetjük fel. Aradiát, a boszorkányok istennőjét A Wiccák a Holdistennő egyik aspektusaként tisztelik. Az ő kilétére szorgos kutatásokat végeztek az antropológusok. Úgy vélik, hogy több, létező és mitológiai személy összefonódásából jött létre legendája. Többek között egy valaha élt, neves boszorkány, bizonyos Milánói Guglielma históriája is átszínezi alakját. Valódi neve Blazena Vilemina hercegnő volt, aki 1210-ben született. Milánóban 1260. környékén tűnt fel, "közönséges ruhákba öltözötten". Nemesi származása miatt mind a Visconti, mind a Torriani családból számos követője akadt. A Guglielmita csoportnak Maifreda da Pirovano lett a vezetője. Ami a hermetikus mágiával való közösséget illeti, igen érdekes, hogy az 1450-ben megjelent Visconti Tarot Főpapnő lapján a mai napig az ő portréját láthatjuk. Épp ugyanezen Tarot Mágus lapján tűnik fel először a négy alap eszköz, mely a hermetikus mágia fő kellékeit képezi: a kard, a pálca, a tőr és a pentákulum.
Az őrtornyok nyomán járva többek között etruszk forrásokat találhatunk. A korai csillagkultuszokban négy állócsillagnak különös jelentőséget tulajdonítottak. Ezek a "királyi" csillagok uralták az ég négy negyedét, és a négy évszakot. Kelethez és a tavaszhoz tartozott az Aldebaran, Délhez és a nyárhoz Regulus, Nyugathoz és az őszhöz Antares, és Északhoz és a télhez Fomalhaut. Ezek a csillagok, mint az Ég és a Föld őrzőszellemei is megtestesültek. A négy égtáj őrzőszellemei: Keleten Alpeno, Délen Settrano, Nyugaton Meana, Északon pedig Taga. Összefoglaló nevük az etruszk vallás továbbélésében Grigori, azaz őrzők. ők védelmezik az átjárót a fizikain túli síkokra, a mítosz szerint a csillagok pedig nem mások, mint az őrzők tábortüzeinek távoli fényei. Ezek a lények védelmezik a mai itáliai természethitben a varázskör négy "sarkát" is a rituálék során.
A négy elem megidézése középkori forrásokban is felbukkan: a Francesco Guazzo által szerkesztett Compendium Meleficarum-ban (1609) azt olvashatjuk, hogy az itáliai boszorkányok különböző erők szellemeivel kommunikálnak, melyek tüzes, levegős, földes és vizes attribútumok. Ugyancsak Guazzo művében találhatunk illusztrációkat ezen csoportok által használt varázskörökről is.
Az őrzőket idéző pentagramokkal hívják a ceremóniák során. Jelenleg a legrégibb, pentagramot ábrázoló gyűrűlelet i.e. 525-ből származik, Crotonából (Olaszország - Pithagorasz tevékenykedésének egyik fő városa). Érdekes egyébként, hogy Gerald Gardner Új Erdő coven saját magát a Crotona Követőinek nevezte.
Horáciusz, az ókori római költő i.e. 30 körül említi Canidia történetét. Ebben beszél a Libros Carminum nevű írásról, mely az ókori boszorkányok titkos könyve volt, s melynek egyik varázsigéje "lehetővé teszi a Hold lehúzását az égből". Ezt a hagyományt máig őrzi az egyik legismertebb Wicca "varázslat".
A Wicca ceremoniális mágia az itáliai hagyományok mellett a görög forrásokat is felhasználta. Az ünnepek sok eleme rendkívül emlékeztet a régi, görög szertartásokra - gondoljunk csak Artemisz Aplheia, Afrodité ünnepeire, a Hekaté-kultuszokra, vagy akár az eleusziszi misztériumokra.
A mediterrán területek mellett a másik jelentős forrása a Wicca mágia kialakulásának a kelta és angolszász vonal. Innen származnak az ünnepek nevei és az év körének képzete (bár tegyük hozzá, hogy más neveken, de hasonló időszakokban szerte a világban ünnepelték a napfordulókat, napéjegyenlőségeket és természeti ünnepeket).

Az itáliai boszorkányvallás, a stregheria gyökerei

Olaszország pogány hagyományai egyedülállóak a boszorkányság szempontjából. Tradicionálisan "vecchia religione", azaz ősi vallás néven foglalják össze azokat a tradíciókat, melyek a "stregheria", az olasz boszorkányság gyökerei. Követői generációról generációra örökítették az ősi hitet. A boszorkányság az olasz vidékeken egészen a XX. századig létezett és virágzott, de például a lombardiai parasztok mai babonái közül is sok származik a boszorkány-hitből.
Horáciusz, a római költő írásában találjuk talán a legkorábbi utalást az olasz boszorkányokra, és holdkultuszukra. Az i. e. 30 körül íródott "Epodes"-ben elmeséli egy olasz boszorkány, Canidia legendáját. Horáciusz szerint Proszerpina és Diana adja a hatalmat a boszorkányoknak, akik titkon összegyűlnek, hogy misztikus imádatukat előadhassák. Említ egy bizonyos könyvet "Libros Carminium" néven is, mely idézéseket és varázsigéket tartalmaz, és melynek segítségével "a Hold lehívható az égről". Más ókori, római szerzők, mint például Ovidiusz, hasonló legendákról regéltek. Elbeszéléseikben úgy fest, hogy a boszorkányság köztudott, ismert dolog volt akkoriban. Számos szerző említi, hogy a boszorkányok összegyűltek teliholdkor, és "messze elkerülték a napistenek városait".
Julio Baroja antropológus a "The World of the Witches" (A boszorkányok világa) című könyvében bizonyítékokat tár fel arra vonatkozólag, hogy az V. és VI. században egész dél-Európában virágzott a Diana-kultusz.
A középkorban Olaszországban is elkezdődtek a boszorkányüldözések, bár viszonylag későn, a IV. század második felében. Az egyedülálló, falusi boszorkányokat ekkor sem zaklatták, azok háborítatlanul folytathatták tovább gyógyító, tanácsadó szerepkörüket - a katolikus egyház a szervezett csoportokat akarta elsősorban felkutatni és megsemmisíteni. 1390-ben a milánói Pierina de Bugatis perében azt vallotta, hogy részt vesz "Erodiade játékában". Ugo da San Vittore, egy XII. századi itáliai apát szintén olyan asszonyokról számolt be, akik azt hiszik, hogy éjjelente állatok hátán lovagolnak "Erodiade"-val, akit ő Dianával és Minervával hoz összefüggésbe. 1457-ből egy olyan feljegyzés maradt ránk, mely három nő peréről szól Bressanoné-ban, akik a "Diana Társaság" követőinek vallották magukat.
A túlélés érdekében a kultusz teljesen visszahúzódott, és követői titokban tevékenykedtek tovább. A XVII. századból ennek ellenére egészen sok kézirat maradt fent, mely olasz boszorkányok varázsigéit és bűbájait őrzi. Ezek az iratok családokon belül hagyományozódtak évszázadokig.
Úgy tartották, hogy Olaszország különböző részein három fő klán őrizte a stregheria ősi titkait. Mindhárom Aradia tanításainak egy-egy részét vitte tovább. A Fanara a Földmisztériumok őrzője északon. ők ismerték a ley-vonalak titkait. A Janarra és a Tanarra klán Közép-Olaszországban tanyázott. A Janarra volt a Holdmisztériumok őrzője, őket gyakran nevezték Tengeri Boszorkányoknak is. A Tanarra klán a Csillagok Titkait ismerte. Mindhárom klán az isteni párnak különböző aspektusait tiszteli, de a vezetők szoros kapcsolatot tartanak fent egymással.
A klánok nevei Tana istennő aspektusaiból származnak. Az Istennő az égben az Ég Királynőjeként jelenik meg, melyet a Hold jelképez, és ami további aspektusokra bontható fel (holdistennő hármasság). A földön az Istennő Földanyaként, az alvilágban pedig a Holtak Úrnőjeként jelenik meg. Fana Tanának a földi, Jana pedig az égi megjelenési formája. A férfi isten neve Tanus, földi aspektusa, a termékenység és bőség Fanus, égi képmása pedig Janus. Fanus magasabb aspektusa Dianus (lásd később). Fanust általában állatszervakkal a fején ábrázolták, Janus koronát visel, míg Tanus feje körül kék fénysugár ragyog.
A stregheria napjainkban is az ősi klánok alapján szerveződik. Mindegyik csoportnak van vezetője, kinek az a feladata, hogy megőrizze a hagyomány tisztaságát, és továbbvigye az örökséget. A vezető neve Grimas. A coven (boszorkánycsoport) hagyományos elnevezései: Boschetto, ami ligetet jelent; Selva (erdő) vagy Congrega. A csoport létszáma háromtól tizenháromig terjedhet. A csoport tagjai három fokozatba sorolhatóak, mindhárom fokozatnak klántól függő, saját színű szalagja van és titkos kézjele.
A stregák nem Szabbatnak nevezik ünnepeiket, inkább a Treguenda névvel illetik őket. A négy fő ünnep októberben, februárban, májusban és augusztusban van. Ezek: október 31. - La Festa dell' Ombra (Az Árnyék Ünnepe - egyéb elnevezései: Calenda, Ognassanti, Tutti i Santi vagy Terzina); február 2. körül - Lupercus (vagy Calendora); május 1. - Tana istennő napja (vagy La Giornata di Diana, Calendmaggio); és az augusztusi első aratás, a Cornucopia (vagy Raccolto) ünnepe, augusztus első hetében. A másik négy, kisebb ünnep megegyezik a tavaszi (Primeira, Equinozio della Primavera) és őszi napéjegyenlőség (Equinozio di Autunno), illetve a nyári (La Festa dell' Estate, Festa delle Erbe vagy Solstizie d'Estate) és téli napforduló (Yule, Saturnalia, La Festa dell' Inverno) napjaival. A nyolc ünnep összefoglaló neve "A Kerék". Ez az elnevezés az év körét jelenti.
A stregheria koncepciója szerint az év köre alapvetően két részre oszlik, melyek közül a nyári félévet az Istennő, a téli félévet az Isten uralja. Ebben a rendszerben az Istennő a természet termékenységét jelképezi, az Isten pedig a halál uraként jelenik meg. Követői ezt a gyakorlatban is megvalósítják, mégpedig úgy, hogy a csoport vezetője, a Főpap "uralkodik" az Árnyék Ünnepétől kezdve május elsejéig, majd Tana istennő napját átadja hatalmát a Főpapnőnek az év további részére. Az Isten hónapjai alatt csuklyával felszerelt köpenyt viselnek a rítusokon, míg az Istennő hónapjai alatt meztelenül tartják a szertartásokat.
A telihold ünnepek neve Veglione, mely irodalmi jelentése "egész éjjel táncolás".
Az ősi tudást a stregák saját kézzel írott könyvekben jegyezték le, melyek neve "Az Utak Könyve". Ezek mindegyike három részre tagozódott: Utak, Hívások és Mágia. Az Utak rész tartalmazta a rituális instrukciókat, a törvényeket, és az olyan közösségi rítusokat, mint a Gyermek Megáldása, a Házassági Ceremónia, a Halotti Ceremónia, a Beavatások Rítusai. Ebben a részben jegyezték le az Istennőről és az Istenről szóló legendákat is, valamint a tanítványok és a klántagok névsorát is tartalmazta. A Hívások részben jegyezték le a kántálásokat, a kézjeleket, rituális mozdulatokat, a klán arcfestését és titkos jeleit. Végül a Mágia rész tartalmazta a varázsigéket, bájolásokat, recepteket, a gyógyítás fortélyait és a gyógynövények ismeretét.

A kapuk könyve

Kapuk Könyve

"Felment a hegyre, és tűz csapott ki a szájából, és a tűz kettészelte a világot.

Ímé, én azt mondom: A rózsa kelyhéből sas száll fel, szárnyai a rend és a káosz. Én vagyok az igazság tüze. Az unikornishoz rajtam keresztül vezet az út. Nem teszek különbséget élet és halál között. Lehajtott fejemen korona, eljött a sárkány és azt mondta: Láss!

Nem vagyok férfi, nem vagyok nő. Megnyilatkozás vagyok.

Homlokomon háromszög. Egyedül vagyok. A sötétség méhében érlelt láng vagyok.
Utam a nulla, hatban nyilvánulok meg. Szeretetem befelé irányul, akaratom kifelé, mert alapom a nemlét, királyságom a világ egésze.

Én vagyok Te, a tegnap és a holnap.

Ha a kapu egyik oldalán fény van, a másikon sötét, akkor a sötét oldalra behatol a fény, de a fénybe nem hatol be a sötét.

Az Éjszaka egyszer elment a Naphoz, és megkérdezte: Mit akarsz? A Nap pedig válaszolt: Nem látlak.

Láttam hulló angyalt, sötét volt, akár a fény, ahová tartott.

Teremtettem eget és földet, hogy megalkossam a férfit és a nőt. Ezzel megadtam az idő kezdetét és végét.

Az élet nem szenvedés, hanem az akarat manifesztációja.

Én vagyok a kapu, Te vagy a kulcs.

Kovács vagyok, formáltam a kulcsom anyagból, formáltam széllel, tűzzel és vízzel. Szavaim kulcsokká lesznek kezeitekben.

Az új kor prófétája a szó.

Ímé én ezt mondtam. Megadtam az igazság szavait, melyek a porhoz kötnek."

A mágia

"Mi nem emberek, hanem varázslók vagyunk.
A közönséges emberek nem fizetik meg az árát,
hogy a mi utunkat járhassák."
Soror Het Heru (Shadowrun Grimoire)

Mágusnak lenni nem szakma, vagy hivatás, talán inkább egy állapot. Az aki már elérte az "éberséget" soha többé nem csukhatja be a szemét. Bármilyen utat is választott, minden pillanatát átszövi a mágia. A mágia és a mágus egy és ugyanaz.
A mágia egyes ösvényei között annyi a különbség amennyi az egyes emberek között. Mindegy, ki melyik úton indult el, előbb utóbb eléri azt a szintet, ahol már nincs szüksége tradíciókra, segédeszközökre ahhoz hogy a mágiát gyakorolja. A kitartás, a szorgalom, a tudásvágy akarattá lesz, az eredendő megérzések tudatos intuícióvá válnak, és a sok gyakorlás és tanulás révén a mágus eléri az egyetemes tudás szintjét. Érzékelése, felismerései olyan mértékűek lesznek, amik egy átlagember számára befogadhatatlanok, érthetetlenek, sőt veszélyesek, ami arra kell hogy ösztönözze a beavatottat, tanulja meg a hallgatás művészetét. Ezen a szinten már nem a legjobb módszer a misztikus ködbe burkolózó, külsőségekkel "titkosnak" látszó varázslóság felvétele.
A mai korban sincs könnyű dolguk a mágusoknak. A régen hermetikusnak számító eszmék ma már könnyedén hozzáférhetőek ugyan, ám a társadalom egyre erősebb korlátai nem kedveznek a magányos, csak mágusokkal érintkező életmódnak. Meg kell tanulni úgy együtt élni a -szinte csak a test és a lélek szintje között ingázó- emberekkel, hogy a mágus közben a szellem síkjának információival ne terhelje őket, és saját útját is biztonságosan, megfelelően járhassa.
A mágia nem csak egy dolog amit a mágus végez. Életmódja, magánélete, filozófiája, minden cselekedete, érzelme és gondolata mágia. A fizikai világ és a test megismerése, az alsóbb szintű én, vagyis a lélek megértése után az ember eljut arra a szintre, amikor már a felső világok, azaz a szellem, a magasabb szintű ego megérintése a célja.
A mágia anyagi, lelki és szellemi fokozatának művelése különféle eszközöket igényel. Anyagi komponensként kövek, növények, állati vagy emberi eredetű alkotóelemek egyaránt felhasználhatóak. A lelki szint megértéséhez saját magunkból kell merítenünk, míg a magasabb szintű mágia csak a lélek fokozatos "halálával" mehet végbe.
Nem lehet éles határvonalat húzni a mágia három fokozata között. A test mágiája az amulettek és talizmánok készítésétől egészen a harcművészek acélos edzettségéig elég széles skálán mozog, de jól művelni csak a lélek megismerésével lehetséges. A gyógynövények használata, a kristályok erejének felszabadítása, a talizmánok és az amulettek viselése önmagában is hatásos, de csak bizonyos fokig. Minél magasabb szinten áll a mágus, annál kevésbé érzi meg ezek hatásait.
A gyógynövények és a kristályok -mint fizikai anyagok- a bennük való hit nélkül is remekül elvégzik feladatukat, de egy talizmán vagy amulett -aminek elkészítése nem túl nehéz feladat annak, aki ismeri az alapszimbólumokat, megfelelően meghatározta az eszköz célját, és hisz abban amit csinál- már az asztrális régiókat is kell hogy érintse. A hit mint asztrális, érzelmi töltet a készítő számára elegendő erővel ruházza fel a tárgyat. A lélek magasabb szintű, mentális erejének felhasználása - a gondolatkoncentráció és az erősebb szimbólumok alkalmazása révén- már komolyabb felkészültséget, és szaktudást igényel. A harcművészet sem csak a test erősítését, hanem a lélek megacélozását is kitűzte céljául.
A lélek mágiájának alapja a meditáció. A befelé fordulás, saját asztrális és mentális folyamataink megismerésének igénye különféle technikákat hozott létre, az egyes népcsoportok, közösségek beállítottságától, körülményeitől függően. A gyakorlatban talán a legjobban használható a héber Kabbalah, és a Tarot. Mindkettő alkalmas a lélek feltérképezésére, és a továbblépésre, de egyik sem tesz csodát, hiszen nagyon kemény munkát, saját magunkkal szembeni őszinteséget és folyamatos gyakorlást igényel.
A természeti népek gyakorlatában a pszichedelikus növények alkalmazása adta meg az alapot arra, hogy a sámán vagy a varázsló elérje a megvilágosodás állapotát. A különféle drogok, tudatmódosítók mindig nagy szerepet játszottak a sámánok, mágusok, boszorkányok praxisában. Asztrális utazásokhoz, a Világfán való "közlekedéshez" és a felsőbb síkokkal való kapcsolattartáshoz nélkülözhetetlennek tartott növények, a különféle gombák alkalmazása után, a huszadik században a növényi alapanyagú és a szintetikus szerek elégítették ki a mágusok ez irányú igényeit.
A kelta mágusok, a druidák a légyölő galócát használták a magasabb síkok elérésére. A gomba májromboló hatása miatt a fiatal szervezet regenerálódó képességét használták fel, oly módon, hogy életerős fiúkkal a növényt megetették, majd a fiatalok vizeletét felfogták és megitták. Az így "megtisztult" anyag már nem okozott mellékhatásokat, csak a kívánt hatást idézte elő. Az amerikai indiánok a meszkalinban gazdag pejotl kaktuszt, a Lophophora Williamsii-t és sok hasonló hatású, hamis pejotl-nak nevezett növényt alkalmaztak hasonló célokra. A boszorkányok repülőkenőcse többek között nadragulyát, beléndeket, csattanó maszlagot, azaz csupa mérgezőnek tartott növényt tartalmazott. A megfelelő arányban felhasznált növényeket zsírban elkeverve és a test bizonyos részeire kenve utazásokat tehettek más síkokon és kapcsolatba kerülhettek szellemekkel, mesterekkel, asztrállényekkel vagy istenekkel.
Manapság a szintetikusan előállított drogok közül az LSD-t használják leggyakrabban mágikus kísérletekhez, mert ennek hatásai a legmegfelelőbbek. Kitágítja a tudatot, könnyebben elérhetővé teszi a felsőbb síkokkal való összekapcsolódást és a csoport tagjai között "közös tudatot" hoz létre. Gyakorolható segítségével a telepátia, az asztrális utazás és a testkilépés is, legfontosabb felhasználási területe azonban a félelmekkel való szembesülés és az azok megoldásához szükséges önismeret és energia megszerzése. Az alapanyagához használt anyarozs, a rozson élősködő gombafajta idézi elő a tudatmódosító hatást.

Ez a szer fizikailag nem addiktív, de a lelkileg gyenge emberek, akik bizonyos problémáikból való menekülésre használják, könnyen rászokhatnak, csakúgy mint bármi másra. A világban minden létező dolog semleges, mindig a használó személyétől függ, melyik irányban tér el a hatás a harmonikus középúttól. Az LSD használata nem legális!
A tudatmódosító szerek alkalmazásához megfelelően képzett vezetőre van szükség, aki kellő spirituális tapasztalattal a háta mögött a megfelelő úton tudja tartani a gyakorlót. Mostanában több könyv jelent meg magyar nyelven is, melyek segítséget adnak ahhoz, hogy mindenki, aki rászánja magát az ilyen irányú kísérletekre, választhasson. Ezek az írások minden esetben arra figyelmeztetnek, hogy kis adagokkal, felügyelet mellett kezdjük el a kísérletezést.
Természetesen mindenkinek tudnia kell, mennyit képes lelkileg, szellemileg és fizikailag elviselni. A megfelelő önismeret és a problémák tudatos megoldása, a frusztrációk, elfojtások felszínre hozása el kell hogy kezdődjön, mielőtt bárki is nekikezd a gyakorlatozásnak. Ha ez megtörtént, nagyon kevés esély van arra, hogy bármi probléma előforduljon a szerek alkalmazásának következtében.
Bárki bármilyen utat választhat, kombinálhatja az egyes hitek, tradíciók általa hasznosnak vagy fontosnak tartott elemeit, kellékeit. A legfontosabb, hogy a segédeszközök harmóniában legyenek a használóval, ami az eredményes munka alapfeltétele.
A Test és a Szellem közötti szűrő a Lélek. Ez az ami elválasztja az embert a magasabb síkoktól, problémákat, megoldandó feladatokat, életenként más és más jellemvonásokat ad. Ennek fokozatos halála -amiket nevezhetünk beavatásoknak is- lassanként eljuttatják az adeptust addig, hogy a szellem információi szinte szabadon áramoljanak át a szűrön a test szintjére.
A lélek két alkotóeleme, az asztrális és a mentális réteg fokozatosan a szellemi síkra tevődik át. Az alsó asztrál- és mentáltest "kiürül" és lassanként a felső asztrál- és mentáltest veszi át a főszerepet. Az emberekkel való érintkezés során a mágus ezeket a kiüresedett alsó testeket tölti meg a felső szintekről "leadogatott" érzésekkel és gondolatokkal, az emberek számára még elviselhető mértékűre szűkítve azokat.
A mágia igazi művészet. A mágus arcokat, érzéseket, gondolatokat kelt életre vagy formál meg úgy, hogy közben mindegyiket magáénak tudhatja, nem színlel, hanem minden egyes esetben saját magát adja, természetesen a többiek számára is érthető formában.
Azáltal, hogy felébresztette, majd később felszabadította magában az őselemek erejét, képessé válik arra, hogy fizikai hatásokat is tegyen. A szellem mágiája nem igényel fizikai, alsó asztrális vagy mentális eszközöket. Nem a tárgyak, az érzelem- vagy gondolatkoncentráció képezi az alapját, hanem a tömény akarat, a mágus saját lénye, mely minden síkon tudatosan létezik.
Ahhoz azonban, hogy ez a szint harmonikus legyen, nem csak akarni, hanem engedni is tudni kell. A létezés olyan, akár egy tánc az �Én� és a �Nem Én� között. Amikor a �Nem Én� előrelép, az �Én� tudatosan teret enged neki. Saját akaratát pedig csak akkor és ott (abba az irányba) érvényesíti, ahol ezt harc nélkül képes megtenni.

A mágikus kör jelentősége

A kör először is egy kiterjedéssel rendelkező pont, részesül annak tökéletességéből. Így a pontnak és a körnek közös szimbolikus sajátosságaik vannak: tökéletesség, egyszerűség, a megosztottság és különbségtétel hiánya... Ha már nem az ősi pont rejtett tökéletességeit szimbolizálja, a kör jelképezheti a teremtett határokat is, másképpen fogalmazva, a világot, ahogyan elválik princípiumától.
A kör az égi ciklusok jelképe is, nevezetesen a bolygók körforgásáé, a zodiákus által jelképezett éves ciklusé. Az expanzív tendenciát jellemzi. Következésképpen a harmónia jelképe, és ez az oka annak, hogy az építészeti szabályok gyakran a kör felosztásán alapulnak.
A mágikus körnek az őskortól kezdve szerepe van a varázslatokban. A néphit mágikus gyakorlatában szerepet kapó bekerítés, körüljárás, körülfutás eredetileg azon az analógiás elgondoláson alapszik, hogy valamit, valakit a veszély elől el kell zárni; vagy éppen ellenkezőleg, valamely ?rontó? lényt, tárgyat kell bezárni, hogy ne fejthesse ki hatását. A ház vagy a falu rontástól, járványtól, természetfeletti lényektől való védelmében, a tűzvész elhárításában, féregűzésben világos volt az eredeti hiedelemtartalom; a gyógyászatban alkalmazott kerekítés már inkább csak sztereotip, ?hatásfokozó? eleme a gyógyító eljárásoknak.
A katolikus egyház körmenetei ugyancsak a fenti elven alapultak: egy bekerített terület (templom, község, szántóföld) megszentelése által a bekerített hely "a rossz kizárásával" áldást nyer.
A körhúzás másik alapjelentése a helyfoglalás. A bekerített hely a saját, védett, "szent hely". Ilyen helyfoglaló, "szent hely-alapító" és "gonoszt kizáró" jelentése volt a körhúzásnak az avatási rítusokban, például az átmeneti rítusok "új élet" kezdetét szimbolizáló elemeiben. Megjelenik a körhúzás e szerepben a túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusokban is: a keresztútra húzott körből vagy a ház körülfutásával, templom körüljárásával jósolnak, "lesik ki" a halottakat.
A kelta világban a körnek mágikus szerepe és értéke van. Cuchulainn belevés egy feliratot ogham (óír) betűkkel egy fakörbe (amelyet egy meghajlított tölgyfaágból készített), hogy így állítsa meg az ír sereget, amely elárasztotta Ulstert. A kört egy oszlopra rögzítették, és a felirat felszólít mindenkit, aki olvassa, ne haladjon tovább anélkül, hogy elfogadná az egyéni küzdelmet. A kör tehát egy áthághatatlan mágikus határt jelképez.
A hermetikus mágiában a kör az a hely, ahol a mágikus munka folyik. Ez a gyakorlatban lehet földre húzott kör, lehet templom, körgyűrű, vagy a levegőbe húzott, képzelt kör, vagy bármely erre a célra kijelölt hely. Némely esetben a kört speciálisan egy munkához készítik el, azután zárják, míg más esetekben (pl. templom) az épületet felszentelik, és az épületen belüli területet úgy kezelik, mintha hosszú időre nyitott körré vált volna.
A kör az első fontos, mágikus korlát: olyan területet jelöl ki, ahol a mágikus munka fog lefolyni. A mágus megkísérel mindent uralni, ami a körön (a korláton) belül zajlik, ezért kevéssé praktikus túl nagy átmérőjű kört alkalmazni. A kör jelzi a határt a világ maradék része (mely normálisan folytatja folyását) és a mágikus űr között, ahol a dolgok "nem normálisan" fognak folyni.
A kör lehet egy jelzés a földön, vagy egy, a pálcával vagy a karddal a levegőben meghúzott erővonal. Az egyszerű, energiával húzott varázskörök mellett léteznek a régi grimoire-okban közkedvelt, bonyolultabb körök is, okkult szimbólumokkal és héber istennevekkel. Ezeket külön felfestik vagy felrajzolják a rituálé helyszínén. Kabbalisztikus körök esetén sokszor két kör szerepel, a belső kört 72 mezőre osztva 1-1 géniusz neve kerül mindegyik részbe. Felírás közben ki kell ejteni a neveiket is, megidézve erejüket.
A kör a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt szimbolizálja, vagyis a tökéletes embert - a mágust, aki a körben áll. Jelzi a kezdetet és a véget, az Alfát és az Omegát, a végtelent, istent. Mágikus kört rajzolni annyit tesz, mint a tökéletességet szimbólumba önteni. A mágikus körben állás a tudatnak az egységhez való kapcsolódása. A körben álló mágus maga is isten saját univerzuma (a kör belseje) szempontjából, mely fölött teljes uralmat gyakorol. A salamoni mágiában a kör sugara 9 láb, Wicca körök esetén 4,5 láb. "Ha megvan a megfelelő hely, vedd a Művészet Sarlóját, vagy Szablyáját, vagy egy Boszorkány Athame-t, amennyiben hozzá tudsz jutni, és szúrd a középpontba. Majd végy egy kötelet - s jól teszed, ha kihúzod - és négy és fél lábnyi távolságra a Szerszám körül jelöld ki vele a kör szélét, minek meghúzására vagy a kard vagy a fekete markolatú kés használandó..." - rendelkezik erről a gardneriánus Árnyak Könyve.
A kör védelem, mely mindkét irányba működik. Egyfelől védi a körön belül folyó munkát a külvilág hatásaitól, másfelől a külvilágot óvja mindattól, ami a körön belül történik.
Az oltalmazó kör az egyén számára a gyűrű, karkötő, lánc, öv, korona formáját ölti. A talizmán erejű gyűrű, az amulett-gyűrű, a mágikus kör, melyet az ujjakon hordanak, már az ókor óta használatosak minden népnél; a cselekvő azonnali védelmét erősítik a legérzékenyebb pontokon: a kéz ujjain. Ezek az ujjak a mágikus fluidum kibocsátásának és felfogásának természetes eszközei, tehát igen sebezhetők.
Ezek a körök nem egyszerűen díszei a testnek, hanem a stabilizátor szerepét töltik be, fenntartva a kohéziót a lélek és a test között... Valószínűleg ez a szimbolika magyarázza, hogy az ókori harcosok miért hordtak olyan sok karkötőt. Elképzelhető, hogy mindenkitől kaptak egyet, aki szerette volna épségben, jó állapotban viszontlátni őket, a lelket kellőképpen a testhez szögezve.
A szimbólumnak ez az értéke magyarázza, hogy a gyűrűket és karkötőket leveszik azokról, vagy megtiltják nekik a viselését, akiknek a lelke elillanhat, mint a halottaké, vagy az istenség felé emelkedhet, mint a misztikusoké. A druidák a mágikus erő ébredését a Sárkány Szemének kinyílásához hasonlították. Úgy tartották, a Föld a sárkány teste. Ennek "érhálózatán", pontosabban a vonalak csomópontjain épültek a kőkörök, szentélyek és a különféle népek által használt nagy erőközpontok. Ezek a helyek a Föld, vagyis a Sárkány testének csakrái és akupunktúrás pontjai. A szentélyek álló kövei, a hegyekhez, templomokhoz, piramisokhoz hasonlóan begyűjtik és vezetik a kozmikus energiákat. A sárkány testének erővonalai, vagyis a földi energia szimbólumai a kígyók voltak. A kígyó igen ellentmondásos szereplője az egyes mitológiáknak. Testének formája kiegyenesedve megfelel a világfának és az őstengelynek, összetekeredve a spirálnak. Az összetekeredett kígyó az élet forrásaként női szimbólum, az anyaméh ősi forrása.